Kategória: Vasi Ferenc Zoltán

Édestej-Anyám! – orvosok tépnek le melleidről, akár egy sebtapaszt, – gyöngyöző homlokkal, kék vitorlavásznat! – s röpülésbe kezdek súlytalan a szemétdomb felett, kiskakas gyémánt fél-szultánja!

Az eső lehajol. Arcon csókolja a földet – az őrület helyén. Virágoskert! Az édenből dallam páráll. Én futottam mégis tövises bokákkal. Ezer kígyó gyémánt-szeme vibrált,

Szállt az átok szívem-ágra, Mindenhatónk hitványára. Virágkarvaly fölragadta, tűzkakas-dombra hullajtja. Eső, erdő, labirintus! Vérharmatos farkasvirtus űz, – s a felhők arcán szemöldök a láz-szivárvány.

Rányomja Isten súlyát az árnyékra – lepkerezgés : embrió Ránehezül arcom a hófehér házfalra – alkonyizzás : imágó Elszürkül a fájdalom – belereszketek Pókfonál-gyűrű a

Vasi Ferenc Zoltán: Fiamnak II. Kicsi rókám, lepketánc! Három álmon fogantál. Három szalma, lobos éj – szívemhez pörzsölődtél. Kicsi fecském, három nyár! – tőlem úgy

Sok terved legyen, mint fának levelei, súgjanak, érintkezzenek össze, rejtsék az érlelődő gyümölcsöt, legyen az alma, körte, szilva, barack. Gondolj a télre, mikor hiányaid lesznek,

Elmondhatatlan. A Lélek mindig versre tör, s a szavaknál megreked. Nincs rettenetesebb, az élmény kereng az idegrendszeren, de mondattá nem összerakható. Hagyom. Angyalt rajzolok inkább

tó vize hold tava álmok angyala fölmerül visszfénye arcod hajnala tükörben tűzvirág hómezőn lábnyomok fölé gyűlt fellegek jólelkű pásztorok tükörben tó vize tükörben hajnalok magányra

Szimmetriáját vesztett teremtés. Saját gyökerükbe botlanak a fák. A dőlés vad rémületéből hirtelen hatalmas rántás állítja őket: ágak.

… tudatmélysötét alakok/: formálódsz. Merengve egy láda kincsen, a nincsen. Füvek futnak vágtató lovak patái alatt. Azt hiszem, a versben havazni kezd. Ősszel lassan hullanak