Kategória: Vasi Ferenc Zoltán

Tenger zúgásából érted-e nyelvüket? Semmi-azúr hullámok rendezik ajkuk. Kagyló gondolatok közé hull le szavuk, s hogy bölcsek ügye: térdepelj csak a partra! Időtlenül hosszúk az

                       Altdorfer Csabának Ne félj, ha – sebeidet démonhegedű szaggatja. Egy angyal strázsál a hegyen,

Fejemre gyújtod a házat; – kulcs vagyok, Te pedig zárja. A tested – keleti szőnyeg; – elébed borulok lágyan. Érintlek virágmezőnek; – bokádig hajadig szépen.

Mária, Marika, Marcsa, reménység májusi karja. Meglopnám nevedet százszor, esernyő nélkül megázol, Mária, liliomzápor. Marika, illatos eső. Ne ázz már, minek az ernyő? – napsütést

Igen! Könnyebb egy hegyet száz szekérrel odébb rakni, mint az átkot vállainkról mélybe dobni. A szirmok tán mondanák, hogy ujjaink közé fagyhat a szivárvány! Már-már

Meggyökereztem tétova fának, a temetőföldi sudár nyárnak… kiben lángoltam visszfény-talánynak: másoknak öröm, nekem bánat. Dideregtess meg szívmélyi szívtél, utáltasd meg velem álmaimat. Hóka holdak legelnek

Tátong a mély, átjár a nagy szakadék szédülete, s én ezen a pillesúlyon röptömben élem a világ kavalkádját, a távlattalan űrhöz képest parány-magam álmait kergetem,

A város labirintusában bolyongva lerogyva göcsörtös fák tövénél kimerülten várom az álom griffmadarát könnyű szárnysuhogását nyugodt lélegzetem S álmodom más életek hömpölygő valóságát erőteljes árapályát

A fényes Édenből az anyák álmodják a vér aranyalma s testükbe fogadják Gyémánt a magja és selyem édes húsa kiáltás ébreszti eleven valóra Az ősök

A Hold kapuja felett átzörög a Göncölszekér, mord lovasok, mokány paripák átvágtatnak az éjen túli mezőre, szívükbe temetetten hölgyük arca, megroppant hegyek, szétnyílt sebek… Háború