Kategória: Varjú Zoltán

Az élet szeret téged Akkor is, ha néha fáj. Ha néhány könnycsepp Az, mit neked ad, És mosoly csupán a báj. Az élet szeret téged

Megszülettem: – kebleden ringva láttam könnypatakban úszott át az öröm arcodon partot érve átölelt a mosoly őszinte szeretet ringatott miközben meghatott kezekkel karolt belém a

Páholyból nézem és hallgatom a megcsiszolt márvány- székemen miként szólal meg a strófa míg porondon hallgat most a szólam némán énekel dallamot a megfeneklett izmus

Tudod – téged rendre sorban idéznek sokan neveznek kultúrvitéznek elvhű- társnak szeretett a jelenkor jövőbe láttál minden amire vágytál adott volt »» benned látnoki képesség

Őszülő halántékát simítja csendesen Párizs, Ódon macskakő kopog a Champs-Élysées-n. Még érzem illatát, ahogy körbefon az ánizs, Emléked szívembe markol a Szajna lágy ölén, Mosolyod

“A halászok tudják, hogy a tenger veszélyes, és a vihar szörnyű. De sohasem értenék meg, hogy a veszély ok lehetne a parton maradni és sétálni

Életveszélyessé vált bennem minden gondolat mint egy piroklasztikus áradat amely most a mélyből a felszínre tör hamut hagyva hátra éget csontig a szó mint a

Végül meghalasztottad létezésem: – emléktorzó lett belőlem vagy valami más érzékcsalódás de meglehet nem ért téged csalódás hiszen papírforma létezés után az érkezés csupán egy

Tudom hogy minden változik benned bennem mégis minden megmarad annak ami voltál voltam volt egykoron ma ugyanaz hiába hinnéd hinném hisz bennünk ki mélyre lát

Hajnali vágy ébreszti ajkadat sóhaj lehel bőrömön a sós ízű nyál édesen cirógat hév hevít kezed nyomán tapint bőr alá feszítve ínt izomköteg remeg a