Kategória: Ur Attila

Évődő szemekkel rád tekint, tárt karjai el sem érnek, tovább néz, lángoló kezeit eléd tolja; nem érted üvöltő hangon leírt versemet.

Hogy vagy? Én megvagyok. Mint a vágányhoz a mozdonyok, Úgy simulok örök emlékedhez. Látod már? Tavasz van. Sárgulnak a pitypangok, Az illatuk téged idéz. Magamba

Egy falka kóbor kutya a béke. Ha eldőrdülnek a fegyverek, szétszéled. Ha lebombázzák, meghal. Mi meglőttük, lebombáztuk, s mégis ezt kérdjük: Miért hagytál itt? Hol

harminckét év a talpam alatt, refluxos, szívbeteg. a gyermekkor vége: a bálban nem az a lány vár, akit akartál. ideje felnőni: marcona férfiként könnygáz maszkban

Nekem azt mondták, az Isten jó, képére alkotta az embert, egy pohár bor nem részegít. Rád néztem. A hanyag Istenbe benned szerettem bele újra, első

Ez itt a másik oldal. Azt mesélik, a házak összedőlve, megrepedve. Rakéta hull alá a földre, mégis egész családok élnek elfeledve. Az álmok érthetetlenek lehetnek

Ima helyett a tintába bújva, Mint dávidi zsoltároknak lapjain. Toll hegyén bűvös zarándokútra, Az ősi könyörgéseknek nyomain… Itt ragadtam én papírba fojtva, A határt lezárták,

Nekem az idő, bőrborított kis fém kulacsban: rövidség. Írás közben ezt kortyolgatom. Mámorító, ahogyan végigcsorog torkomon, felhevít. Könnyek vannak a szememben. Rémisztő, mennyire felzabálja az

Mondd, költő, ki éltedben nem nyugodtál, nem fáj, ahogy emléked sem tisztelik? Nincs fájdalom a föld alá bukottnál, s tolvajunknak tán családja éhezik. Nyolcvan éve

Vártam a választ. Mondta a szellő: távol az áldás. Hangod a küldött. Arcom az álmok messze világán tégedet óhajt: vár, kesereg. Mély, csendes az elmém.