Kategória: Tóth Szilvia

Most gondolatimra cifra gyeplőt kötök, nézem, ahogy cirkuszi lovak patája poroz az életporondon kordonok nélkül, s eltörpül gondom a világfájdalmak között – közben a közönség

témát kerestem mi a földön hever de csak elszórt cigarettacsikkek és egy tátogó vajasdoboz feküdt az úton mibe egy kamasz jó nagyot rúgott zúgott a

házak kőráncaiban alszik a por requiemet huhog egy bagoly narancsszínbe öltözött alkonyat küldött búcsúcsókot a fák alatt bodzafehér hold virágzik az égen virágporát hinti csillagfényben

Vérre hullik a vér határtalan idő kínlódik a mával emlékezésbe tömöríti a halált nem kegyelmez a jelen oltalmával csak hullatja vörös könnyét szavakkal játszik könnyedén

Egy árva nyírfa ágán ült, csak halkan, lágyan hegedült, mindig ugyanazt a dalt játszva merengett a félhomályba, levélből kötött magának koszorút, s nem kereste merre

szitáló ködben ül a csend feszül kínja a kiáltás sár magánya néma szent vágytalan áldatlan áldás pattan a húr a hegedűn tekeredve sikítva ernyedten és

jégkristályba fagyott csillaggondolatot hullatott az ég nézd olvadó kép hóvirág szép szirmára ült csöndesen beleszenderült kimondatlan maradt az a jégkristályba fagyott csillaggondolat lassacskán elfolyt nem

Május volt. Nyíltak az orgonák. „Fél éve van hátra.”- mondta az orvos. Én tudtam, nincs tovább. Aztán, mint eltépett nyakláncról a guruló gyöngyszemek szakadtak le

Bársonyos tetejébe beleköltözött már a por, antikká vált a múlt a megsárgult ákom-bákom betűkkel írt oldalakon, minden egyes lapon tele csacska rímekkel díszített „légyboldog” mondatok,

Május volt. Nyíltak az orgonák. „Fél éve van hátra.”- mondta az orvos. Én tudtam, nincs tovább. Aztán, mint eltépett nyakláncról a guruló gyöngyszemek, szakadtak le