Kategória: Tóth Szilvia

Fanyar Vajon mitől ilyen fanyar, mint a som – mit dér csípett feketére a fehéren taknyos köd alatt még a salak is arcul csap negédes

felhők árnyékát húzom magamra titkot dobogó szívvel várok a csodára arra az apró pillanatra mikor fejem fölé gurítod tüzes napod mindent beragyog majd az élet

„… kiálts rám! s fölkelek!’* Hányszor keltem már fel? Számolatlanul fekszenek dermedt démonjaim a nekem ásott gödrök feneketlen aljában, s fájdalmaim hidegétől megkékültek a levelek,

Bokrok térdelnek az út mellett s imát mormolnak hangtalan a pőre fákra tömjénként száll a füst ágaikon pihen csillanó ezüst zajtalan a hajnal töretlen a

Kezeim közé rejtve arcomat néztem a lángot mi reményt vár mert hirdetett láttam én égni is az egész világot hiába bámultam a tüzet tudtam az

őszülj velem s hullok veled egymásba kapaszkodó falevelek széltáncolta ágak között tájunkra színes ősz költözött csöndesen fogd a kezem majd belepirulva vétkezem míg zuhanunk már

Ma reggel az útszéli bokorba ült a borongós, novemberi hajnal, ködfátyolba burkolta magát, ezüst gyöngye játszott az avarral, nem törődött a már korai zajjal –

elbújt már a nyár fáradt fényét keresi – Nap háta mögött *** szép indián nyár avar alatt sün szuszog – még a melegtől *** fejkendőt

nyílt lángon ígéretek sülnek zsírja vastagon csurran a kenyérre s megdermednek rögtön ki meri hányni a szemére a megkövült igazságot már a szemérem is reszket

Gúny csorog a házak málló vakolatán s lám, az előttük álló őszbe hajló platán levele is besárgult már, isten tudja mitől, egyszer úgyis végkimerülésben kidől,