Kategória: Tóth Szilvia

Május volt. Nyíltak az orgonák. „Fél éve van hátra.”- mondta az orvos. Én tudtam, nincs tovább. Aztán, mint eltépett nyakláncról a guruló gyöngyszemek, szakadtak le

Bátran nézek már bele a sötétbe, félelem nélkül, – mi láthatatlan, az örök. Örömök, érzések, szelíd szavak kavarognak a nehéz égbolt alatt, s lám, a

Tegnap éjjel egy szemmel nézett rám az ég, akár egy küklopsz, hófehéren ragyogott a hold homloka közepén. Nem mosolygott, vészjósló csendben volt, csak bámult meredten

Bátran nézek már bele a sötétbe, félelem nélkül, – mi láthatatlan, az örök. Örömök, érzések, szelíd szavak kavarognak a nehéz égbolt alatt, s lám, a

kezed sápadt holdsarlóként feküdt a gyűrött takarón, félhomályban, nem akarta látni a világot szemed csillaga, behunytad és pillád alól egy könnycsepp gördült végig az arcodon,

kabátba gomboltam magam s megtaláltam a múltat a zsebében csak egy összegyűrt mozijegy volt emlékszem a film sem okozott örömet akár érintésed pattogatott kukoricától sós

Rezes kürtjét megfújta az ősz – már megint itt van. Pókja ködbe fonja a bágyadó napsugarat, s az égen szálló madarak ricsajos búcsút mondanak. Diana

Nyári éjszakában állt a szikla tetején, patája alól kődarab hullott, s csak nézett fel az égbe a bak, minden pillanaton az élete múlott, de csak

Alázattal hajlott a fűszál a hangya súlya alatt, ahogy szaladt, hátán mázsányi málha terhe egy szem morzsában, s csak vitte rendületlen, semmi nem állhatott az