Kategória: Tóth Szilvia

Júniusban érik a jóság pirosan, meg a mindenhatóság, ahogyan ránk teríti bárányfelhős bodrokkal díszített palástját az ég – nézd, milyen szép úgy bámulod, hogy belevakulsz

Egyszer azt játszottam, hogy nem vagyok, és zsebre vágott kézzel, pimaszul mondhatnám nőietlenül néztem a világot, ahogy ráhidegül a földre, közben fütyörésztem, olyan kamasz fiúsan,

egyszer szép leszek ragyogok fent az égen – rám csodálkozol *** bármit is mondhatsz ha a hátam mögött állsz – nem véletlenül *** egyet ne

én rigó leszek itt fütyülget az ágon – úgy jó dolgában friss még a hajnal fűszál hegyén harmat ül – benne a világ hűs patak

Cseresznyefa alatt virág mozaikkal játszadozik a lágyan beszűrődő nap, s lassan a kócgubancba álló gondolat is szabadon szalad, mezítláb rohan a réten, átlépve megannyi rossz

Hóvirág fehér szirmára ült a merészség a ködbe takarózott fák alatt hová nem süt be a nap, mégis bátran kidugta fejét s ha szél cibálja

Én kézen fogva húztam magammal a tavaszt, s vigasztaltam, hisz éppen hópelyhet sírt a már ibolyát virágoztató szeme, hát szaladtam vele, szárítsam könnyét, virágokkal hintse

Reggelre lerúgta fehér takaróját az erdő s láttam, ahogy égig nyújtózkodtak a fák. Gyermeknapsugárral táncolt a szellő, sárszemekkel ébredezett a világ. Bátor kis rigó trillázott

József Attila emlékére Mondd, Mama! Hol voltál, mikor sínekkel álmodtam, és a fém a fémen sikítva csikordult, talán erősebben, mint éhező hasam? Vagy a fejemben

Csak arra emlékszem, hogy orrfacsaró volt a cefreszag és a nikotintól sárga falakon szétmálló szavakból font hálót a pók. – Még egy kört hozz! –