Kategória: Tóth Szilvia

kabátba gomboltam magam s megtaláltam a múltat a zsebében csak egy összegyűrt mozijegy volt emlékszem a film sem okozott örömet akár érintésed pattogatott kukoricától sós

Rezes kürtjét megfújta az ősz – már megint itt van. Pókja ködbe fonja a bágyadó napsugarat, s az égen szálló madarak ricsajos búcsút mondanak. Diana

Nyári éjszakában állt a szikla tetején, patája alól kődarab hullott, s csak nézett fel az égbe a bak, minden pillanaton az élete múlott, de csak

Alázattal hajlott a fűszál a hangya súlya alatt, ahogy szaladt, hátán mázsányi málha terhe egy szem morzsában, s csak vitte rendületlen, semmi nem állhatott az

A nyár cserepes földajkára simul az eső cseppje, Isten áldásos csókja a melegben, és szél kócolja fáknak boncos haját. Vihartól hajlik a nád lágy szára,

Csak ténfergek. Nem porzik lábam alatt az út, a föld szürke aszfaltba bújt, ridegen kopog talpam alatt, nyomom sem marad benne, láthatatlan járok. Itt nem

csak állt lelki békétlensége a kietlen utat taposta s az eső mosta le róla bánatát ahogy állt várta a megtisztulást viharos szél kergette el meg

Akár egy nő, kacéran nyújtózkodik a nyár, pőrén terül el a parton, perzselő csókra vár. Buján ölelkezik a nappal, a tó szeme bámulja őket, s

Szirommal intett a tavasz, bódító illatát belefújta a világba, jöttét súgta nádba, sarjadó fűszálba, dallamára táncolt a tulipán bóbitája. Madár pittyentett rózsaszín ébredést. Tarka ruháját