Kategória: Tóth Olivér

A senkik házában akik kacagva születtek Lángok hamvak könyvek hegek s énekek Az utolsók között is királyok sírva haltak Ha egyszer szemre szájra torokra akadtak

Válláról reptetett tenyerébe ma a téboly Nem hallgat rá szalmasikoltások száza Lángnak ered minden mező füstöt köp Térdét villantja a felhő és öledbe futna Nem

mea culpa mea culpa mea maxima culpa az ingvén nappalt is éjjé tette értem a halál körme alatt az univerzum derék özvegy bojtár gyöngyháza delelő

most jönnek vendégségbe akik igazán fájnak most hívnak vendégségbe azok amik nagyon fájtak most válik kérges ágmellétől szapora tej a rügyszájnak most hiába nevelted őket

a hajnal bóbiskol vállamon csőréről csurgó gyöngyöt ringat téged lopott meg vagy engem téged sirat-e vagy engem varjútollaira fekszem Istenét emberét káromolja kertjében teérted énértem

egy anyanélküli anyagnélküli jövendőt jósoltál ma is húsban csontban vérben állok levegőért sorban paráználkodó kurva létek foggal tépnek körömmel foltoznak élő jelöletlen sírkertalmok egy pódiumra

Felemelt tenyerekkel rabolt az Isten Házamnak ajtaja ablaka küszöbe nincsen Nincs kéregetésem nincs maradásom a számadás nem érvem Egyetlen szöget kérek tőle legyen zápszívemnek palástja

Homlokán tetőnehéz aranypor a nyárnak Búcsút int vagy üdvözöl de átad a halálnak Koszorúim lányok férfiak apák anyák találnak Nincs akit ma sirassak nincs aki

Minden vonásban ott lakom ahol Te is, a vonalkavalkád zajának tompítója s lázítójaként. Tudom milyen nyáron a repedéseken áttörő szurok, mint arcodon elered a sírás