Kategória: Tóth Krisztina

Állatok között akartam élni. Rigók között, kik félrebiccent fejjel rám figyelnek, macskák között, akik szemükben dupla holddal pásztáznak surrogó sötétet. Így lettem bárka végül, s

Siklottunk, hangoktól zsongott a nádas, ragacsos kézzel gyúrtam a paprikás csalit, így jó lesz, adjátok ide azt a kis dobozt, mondta, de inkább félrenéztem, féltem

Ha negyvenéves elmúltál, a tested egyszer csak elkezd magáról beszélni, és minden rejtett minta, mit az évek az emlékezetedre tetováltak, átüt a bőrön. Mint mikor

Feszített tükrű csönd közöttünk, két végén égő cigaretta: kifutópálya. Ködszitálás, lélegzetünk zimankós turbinái. Mint egy reggeli repülőtér, tele széllel, és búcsúzással.

Mikor választott égitestünk a földi tengerkígyót bűvöli az éber víz a partra kúszik és halacskáit az ég felé köpi Választott égitestünk a kék szem üveggolyó

Harminckettő hogy telhetett? Hogy múltak el napok, hetek? Letelt, s hitelt nemigen ad már a jelen. Nem voltam benne még jelen, úgy múlt a múlt,

J’ai tant rêvé de toi… Desnos Álmomban mért ígértem neki hogy szövök egy szőnyeget aztán csak hánykolódtam azt se tudtam hol kezdjem el ne haragudj

Egy égő liftbe zárva várakoztam. Eljött, megállt. Az ablakon keresztül szájáról kellett hosszú-hosszú leveleid betűznöm, át a füstön.

Egyre mélyebbre hív az álom hajnalra téved általában el aki este útnak indult egy ujjlenyomat labirintusában Talált hangok és rögtönzött fogalmak között bolyongva utcahosszat forgatja

Most is ugyanazt gondolom, csak kimondhatatlan unom a beszédet. Unom gondolni: tegnap, holnap, tudni, hogy ágyazódik részlet egészbe, és hogy hullik szét naponta, unom, hogy