szürke hamu lepte, elfeledett álmok kopott fényükben múló lélekszilánkok homokórába dermedt, végtelen évek áramlanak tova az időtlenségben… sötétlő mélységéből tükröt tart a lét elmosódott arcokon
borúsan sóhajt fel a nyár július havának derekán alkonyatkor meg-megáll napszítta mezők határán tüzes nyilai az esővel káoszba borítják a felhőket szikrázó szélviharral söpörnek fülledt
Tudom milyen vagyok. Magamba zárkózva, csendesen üvölt bennem a világ… Egy percre hagyj csak, hulljon szememre délibáb. Elfogyna a bánat, üres a kehely; talán lehetett
