Kategória: Török Nándor

Az önimádatnak lettél a jelképe, szomorú történet nyomán megszülettél, mégis a tavasznak vagy egy vidám éke, a kikelet előtt mindig is volt egy tél, sárga

A hajnali napfény ügyefogyottan karolja át a görbe horizontot, romlott halkonzervként bűzlik a világ, mit valaki okkal, éhesen kibontott. Óriásplakátok talmi mosolya arcodba könyököl könyörtelenül,

Anakreón, köszöntlek! Hozzád szól most e pár sor. Fejed bérce havas lett kettőezer-ötszázszor, mindannyiszor nyár pora elszállt, elmúlt sok század, bor volt korod mákonya, himnusza

Tótágas Egy fordított világban felérve a csúcsra ne csodálkozz, ha a gödör alján érzed magad. Fohász Diszkrét virágszirmok szőnyege rejti térdnyomod gödrét az alkonyi porban.

Megalkottatok: Vagyok és leszek! Saját képére gyúrt az újkor, létem antikot, ősit kigúnyol, közben elönti végtelenetek. Bálványotokként veletek élek, és naponta hódoltok nekem: sok millió

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”      Mondd, hova tűnt az a múlt, hitbeli kútba veszett? Mondd, hova tűnt a király sose volt

(parafrázis) Rákospalotán időzött az Ősz, A Szentmihályi úton ballagott, Nézte, hogy sötéten fortyogó, mély őskátyúk közt vagyok. A Pólus felé araszoltam épp. Felböffent egy vers