Csöndköntösöm mélyén hallgat egy dallam. Hívtam, jött is, Nagy karimájú felhőkalapban. Nem láttam már oly rég. Lombkabátja gombjai kék színű ég. Vállain három picinke cinkefiók,
/ visszaálmodás a tökéletességbe / Hamu. Por-lét. Torkomra forrt levegő-ég. Fájdalomba, gyönyörbe, mindig búcsúzunk, búcsúzunk örökre. Így élünk, de élünk. Kegyetlen, kegyes áron. Törve, olvadva
Hunyorgó magány, vártalak. S, hogy itt voltál, Tenyerem őrzi utadat. Őrizője voltál a mindent elemésztő éjnek. Tétova, Lassú léptek. Ásító kapuk tornáca. Kezdete van a
Magamra maradtam. Formátlan, égszerű tiszta alakban… Most varró tűhegyek öltögetnek daróc-testű, bogas köteleket. Horgas kampók, rozsdamart pengék hasítva, vágva formálnak sosem született hús-vér emberré. Hajammá
Kong, kong a harang távol, Hantokon surranó Áldó álom, Árnya-szegett kései árva, Emlékem végtelen járása, Zúgó folyamként töri át Szívemnek belső templomát. Árva árnyak táncát
Ha és talán. Remény és igazán? Ott leszek. Vagyok. De nincsenek mondatok. Várok. Mire? A tömör semmire. Az üresség csőre töltve, s a kéz már
A hajnal bontja szárnyait, szél viszi messze az éjjeli mélykék sötétet, mint óvó vándor, a fény gyöngyei ébresztenek apró páracseppeket. A percek lassan egymásba folynak,
elment Hedoné Erósz és Psyché lánya ki újra és újra feltöltötte mézzel a mézesbödönt elment lejárt munkaideje elment barlangba zárni szépséges arcát s kötni fátyolba
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
