Jó volna csupán csak úgy gyermek-hittel, még játékosan remélve időtlenségek édenkertjében még el-elidőzgetni csupán csak egy kicsit, hogy megértse a megkérgesült kitin-lélek is a felnőtté
A Világ mostan kozmosz, donga lábaival még egyre a kozmosz felé kalimpál; kőhátú, suta, némaságba dermedt égitest-csillag a sztratoszférák fészkeiben. Máskor meg negédes-módon, szinte már
Szétszóródott betűkből már ritkán rakhatod össze, hogy ki voltál vajon hajdanán, mert a radikális digitalizáció immár, mint valami kártékony, szánalmas betegség, beférkőzött mindennapjaidba. Mert már
Most még láthatatlan, imbolygó cél felé sodródok, akár komisz-galád viharokba került hajós; fáradhatatlan mégis sántítva megyek, botorkálok hangtalan. Sűrű most még a köd-szűrte ikrásodott, balga
Honnan is tudhatná e mostani velejéig gyarló, kisstílű ember, hogy mit jelenthetett egykoron az édes-bús gyermekkori emlékezés, a játsznyi boldog öröm, a gyerekes-naiv kíváncsiság, mikor
Mihaszna, keserves, megszerezhető anyagiasult javaid nem igazán számítanának; méregdrága laptopod, félmilliós okostelefonod folyadékkristályos kijelzője, se szintén milliókat érző luxusvillád, extravagáns sportkocsid, mellyel gyerekes, naiv, tovább
Éjfél utáni sűrű, vakondok-sötét, kísértet-éjszaka. Fátyol-sötét pillákon vasnehéz, hibernált álom-járás feszül, terjeng. Még nem is sejti, hogy már másnap van, s nemsokára újfent megindul majd
A város mintha önmagát zabálta volna fel. Mindenütt ez a szirupos már-már álszent, tovább manipulálható köntörfalazás, megannyi csilingelő boldog vidámság, mely csupán csak a módosabb
Az ember előbb-utóbb tán maga is megcsömörlik, megalkuszik az átlagokat vonszoló közöny-néma bizonytalanságban; felnyílt stigma-sebeit naponta szükséges, hogy Léthe-vízzel tisztogassa. Akarat s épp megalkuvás átkozott
Az önkényes, kegyesnek szánt hazugság talán már mind-mind magától értetődik, ha az ember kinyitja nem csupán a megfelelő digitális, vagy épp audiovizuális csatornákat s elmerengve,
