Kategória: Tarjáni Imre

Átfésültem újra a terepet mert feltűnt néhány ismeretlen lábnyom. Sokan kószálnak most errefelé akik prófétálásba kezdtek de csoda nem lesz – Ne várja senki! Miért

várok veled és hallgatok kifordul közben minden hová tűnik az éjszaka mivé lesz amit ígértem vérem bőröm arcom illatával harag nélkül vonulnak a sejtek összeterelek

vers volt az Úr a költő csak szolga minden éjjel szonettről álmodott műremekről amire nem tudott rátalálni mégsem szót a szóra rakosgatott dobolva ritmusát csiszolgatta

Legutóbb egy rongyai közé bújt testet láttam, amit körbe jelölt a húgy és a széklet. Szemben „a szikrázó tűzfalak magányán” virított a festett jólét, akár

Azt súgják a tanúhegyek; nehogy hamis tanú legyek. Ha még maradt szavam, vigyem ha kimondom igaz legyen. Pénzért ne adjam senkinek s „majd eltemet,ki eltemet”.

rücskös estéken ócska szeparékban üres poharak füst és asszonyillat kábított kéjesen azt ígérted eljössz elviszel de nem jöttél sosem ott ragadtam most is ott vagyok

Idegesít, ha már az első leírt szó közismert. Ilyen a nyár, a köd, amely éppen alászáll. A szépség, amit folyton dicsérnek. „Isten sem alkothatna szebbet,

a kereszténység – nem lett jóság a kommunizmus – nem lett jólét ki ígér megint újabb üdvöt s jelöl ki más irányt? szárnyaltunk bukdácsoltunk- buktunk

elmaradnak jóakaróim cserélődnek a jelmezek; egyenruhák reverendák aprópénzért zsebbe nyúlt „tenyér” kajára és piára kilábaltam én a „népségből a nép fia” nem lettem altiszt haramia