Kategória: Takács Zsuzsa

A falnak döntöd hátadat. Meleg. Lehúnyt szemeddel látod a napot. Egyetlen szóra gondoltál, s azóta kinyújtott ujjadon táncoltatod. Ugy állsz a falnál – összedől, ha

Amit ígér az egyik, a másik visszavonja. Szállsz és lezuhansz. Így telik tizenhat órád. Reggelre elmúlnak sebeid. Újszülött testem, kezdj új életet! – bíztatod magad.

A mesteri szerkezet, mint kártyavár, felállt. Egy tévésorozat nagyjelenete lehetett volna, a zárófejezet, maga a csúcs. A négy szereplő, a látszatéletet élő szülők, a példásnak

A Vak Remény az utcasarkon ül, számolja a műanyag pohárba ejtett érmék koppanását. Sütteti rég nem látott arcát a Nappal.

Ismét hegyek és újra fák: a számüzöttek újra érkezése. És ujjam a könnyü ágakig elér-e. És lépnek az ezentúl tárt kapukon át. De léphetek a

Maradjon minden változatlan! Vízsugárként a konyha kövén szét- törnek a metszett poharak. Nem bírom tovább! A füstködből az utca végén, ahogy a megolvasztott ólomból a

És megjön a tavasz, a fák kihajtanak a váratlan hazugságra. Élni! – gondolom én is. Eső esik langyosan, gyilkosan.

Egy holokausztkonferencia után, György Péternek Nem hitte volna, hogy görcsösen ő sír, rázkódott a válla a saját szövege felolvasása után már kint a folyosón, ahova

A tiltás ellenére tudtam, hogy te vagy, mert az, hogy máris a vásznak közt forgolódunk, álmomban, a gyöngédség olyan rohamában, mely a könyörülethez hasonlított leginkább,

A könyörület gesztusára számított – akárha filmen látná –, arra a mozdulatra, ahogyan megáll előtte és az övét megoldja lassan, hogy követelőző vágyára ilyen készségesen