Kategória: Takács Zsuzsa

Ugyanaz az érzés lehetett: a gyönyör és a fájdalom keveréke, ami elfogta Phaidont, amikor Szókratészt hallgatta a halála előtt. Csakhogy ő nem tudott görögül, emlékezete

Megjöttél. Először mentél végig az utcán. Állsz, vakító félhomály, kockái életednek, most, amíg a fák sötétek lesznek, mint az este. Bádoghangu eső, levélhangu szél! Egész

Kintfelejtett ablakunkon tenger néz be – elvonul. Kőnyugalmu kéz öledben csillag-szemed belehull. Fal öleli konturtalan, víz alatti arcodat. Sötétedik mint a festék. Pattogzik mint az

Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez! Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utcasarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki

Élni? Szolgám majd elvégzi helyettem. Megveszi a fél liter tejet, krumplit hámoz, déltájban sétálni megy a parkban, nem veszi észre, hogy kopárak a fák, tavalyi

Mibe bele nem szólnál? – csattant föl kísérőm, a Vak Remény. Meglepett a keménysége. Csak az életbe és a halálba, másba nem – feleltem dacosan.

Amit ígér az egyik, a másik visszavonja. Szállsz és lezuhansz. Így telik tizenhat órád. Reggelre elmúlnak sebeid. Újszülött testem, kezdj új életet! – bíztatod magad.

Megjöttél. Először mentél végig az utcán. Állsz, vakító félhomály, kockái életednek, most, amíg a fák sötétek lesznek, mint az este. Bádoghangú eső, levélhangú szél! Egész

Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, de ha már gondolkodunk is, nem szabad megszólalnunk rajta. Megszólalni és kimondani, milyen következtetésre jutottunk. Mert lehet hogy következtetésünk hibátlan, kétségbeesésünk

Nem lesz térd, hogy ráfektesd az arcod, nem lesz kert, hogy belekiálts, zápor mögött a pusztaság, nyelved helyén a némaság. A némasághoz semmi sincs közel,