Kategória: Takács Krisztina

születünk megváltás ígéretével ezerreményű csodával járni kezdünk azután megindulunk valami roppant hegyre fölfelé szélnek ellen szembe nappal a föld a por az erdők zokogása keresztté

Itt kell magasodnom a földből s karomat kitárni évről évre, vegyétek, íme, nem kell visszaölelni. Mosolyom már mind, a villámverte idő is, s magaménak mondom

Vér a véremből, húsomból vagy te hús. Öröktől összeforrva így vagyunk, így érzem én telt békéjű esték ringatásán, amikor mellemen kicsiny szádba csókolod az ételt.

ultraviola fényben érkezel tündöklésed arcra pírt sebez metsző sugaradra olvadozni kezd kedvemre hervadt sok jéglemez nyurga villamosság gyűlik szívemen de néked tenger áram is kevés

melegíts mert borostás arcokon ifjul a kedv felfénylik a megvénült mosoly és aranyat markolnak kéregető tenyerek melegíts mert szemek alján elalszik az árnyék és halkul

Porból égbe kapunk, s mind építünk valamit csontig megkötözötten. Arcról az arc lemosódik, kézből a kéz kiszakad, rakjuk a tornyot közben. Néha mosolygunk. Néha emlék-tükrökön

képzeltelek napba, fába léptemet, akárha látnád, úgy vigyáztam… aztán tomboló tüzet csináltam örömben égve, figyeltem füstje égig ér-e, megnyílik-e majd a fény és benne –

Szemgödreimbe bezárva rejtettelek könnybe, örömbe tápláltalak szám melegéből s bölcsőd mellett mosolyogtam én amikor elaludtál. Vágyamból növekedtél felnőttél szerelemre s én lettél te is: éles

hol vannak már a szemünkbe írt csodák hártyásan hályogként kúszik ránk az éj így űzetünk ki végül mind az édenkert szobáiból mezítelenségünk többé nem világol