Valami bennem összeomlott. Roncsolt sejtjeimből építgetem magam. Odakint halott virágok szirmaikat bontják hangtalan. Dermedt tavasz. Maradék hitemet dermeszti holttá. Lehet, életre szülhetné még a nyár.
Este van, rohan a vonat . . . de bezárt szememben tündököl már a város, homlokomba hunyorog a sejtelmes fehér torony, s az út végén
Már jónéhány szádról lopott fáklya-szót forgatok a számban, szemed beszédes villódzásától beszélhet rég szemem, mozdulásaid visszfénye táplál mint kenyér, belőled élek fél reménymarasztó éve már.
azt mondtad visszatérsz még hogy fény lehess fölöttem de én fehér gyolcsba csavartam a tested és elsirattalak azóta napperzselte hontalan utakon égeti kihűlt lábnyomod a
Hűs homlokukra dől a vízfolyás kezükben összegyűl a hó a fagy de arcukon már nincs csodálkozás Holtak segítik át az éjszakánk szemükre vonva mind az
Lassanként valahogy mégis kiüresedünk. Bejárhatatlan idők, győzhetetlen távolok sodrása mossa el a bennünk lakót. Hányódva akarattalan végül partra vetődünk, felszárítjuk a könnyet, s maradunk elhagyott,
születünk megváltás ígéretével ezerreményű csodával járni kezdünk azután megindulunk valami roppant hegyre fölfelé szélnek ellen szembe nappal a föld a por az erdők zokogása keresztté
Itt kell magasodnom a földből s karomat kitárni évről évre, vegyétek, íme, nem kell visszaölelni. Mosolyom már mind, a villámverte idő is, s magaménak mondom
Vér a véremből, húsomból vagy te hús. Öröktől összeforrva így vagyunk, így érzem én telt békéjű esték ringatásán, amikor mellemen kicsiny szádba csókolod az ételt.
ultraviola fényben érkezel tündöklésed arcra pírt sebez metsző sugaradra olvadozni kezd kedvemre hervadt sok jéglemez nyurga villamosság gyűlik szívemen de néked tenger áram is kevés
