Kategória: T. Kocsis Gabriella

Majd lassan szétcsiszolódunk, úgy egymásba hasadva. Sosem tudtam milyen az, csak beléd fonódtam. A hangtalan napok alatt, ahogy egymást tépjük, gyöngybe öltözött ünnepnapokon, cibáljuk minduntalan.

Talán már nem is szeretlek, csak kellesz még, megszoktalak kicsit. Az évekkel sem szelídülsz, ítélet vagy és szükség. Talán már nem is kellenél, csak hegesen

Már épp elhittem, hogy örök minden buborék. Pont azok, miket te fújsz szalmaszál kezeddel. Néztem, ahogy magasba repülnek, égig érő nappal játszik színük, felérve is