
T. Fiser Ildikó: Bocsáss meg
A legnagyobb vétkem e földön, hibáimmal élni szüntelen, szeretteimet megtiporva, áll előttük lelkem, meztelen. Bocsáss meg nékem és a sorsnak, hogy életedbe beléptetett, nélküled kevés
A legnagyobb vétkem e földön, hibáimmal élni szüntelen, szeretteimet megtiporva, áll előttük lelkem, meztelen. Bocsáss meg nékem és a sorsnak, hogy életedbe beléptetett, nélküled kevés
(József Attila emlékére) Tanítónak szánt engem a sors, átadjam mindazt, mi gondolat, ’fura ura’ szavától szegény sor lett, életem örök ítélet-otthona. ’Horger Anatal’-ok végig kísérnek,
– avagy Karácsonyi Káosz – Kicsi, nagy vagy közepes? Élő, vágott, műremek? Zöld, fekete vagy fehér? Kinek, melyik, mennyit ér. Halat vagy húst? – és
Szívünk dobban éltetőn, szabadon, Lelkünk szárnyalása a végtelen. Testünk mégis börtönbe zárva, Ajándék-életünk leéljük élettelen. Építjük erős várainkat egyre, A napfény útját díszes rácsok szelik.
Múltból lett jövő? Te esztelen! A jövő folyik bele a múltba, halkan, nesztelen. A jelen pedig, e lélegzetnyi pillanat, tovatűnik, mint törékeny fény, mint zúgó
T. Fiser Ildikó: A múlt üzenete I. (emlékezzünk a Nyugat költőire) Jövőbe zárt büszkeségem a múlt kövét tapossa, Fátylával a mulandóság testem elborítja, Ám a
Keménykalap, krumpliorr és nyúlcipő, Naposcsibe, kert alatt a fű se nő. Tengeri a kocsiszínben télire, Távkapcsoló gyerekkézben bölcsibe. Atombomba, génsebészet, mikrocsip, Csinált sztárok, barbi-nők és
Hajnal hasad, vagy megtörik, borúlátásom küszködik, derűmmel. Hegyek ormát még láthatom, csupán álom e nyugalom, mezőkkel. Hol vagy vérem pezsdülése, akarnok újraalkotás erő? Patak frissítő
Látom a Semmit az arcokra írva, szemekben égő kín ragyog, menetelek a sorok közt, némán, lelkem oly mélyről sajog. Semmit látok, mégis keze-lába, hova mehetnek
Acél cipőben járnak a percek, lépteik szívemre bilincset szögelnek. Minden egyes lüktető ütem nyomán, rablánc feszül lelkem sajgó zugán. Süket világba kiáltok hangtalan, nézlek a
Bíborpírral didereg a hajnal, tél öleli karcsú derekát, feldíszíti ezüst angyalhajjal, szél dalával szól a szerenád. Hideg ajkú tél csókol a tájra, fázós fény dereng
/Berda József emlékezetére/ egy túrajelzés hoz ide itt hirtelen aládől a hegytető kis tisztáson áll a ház felhőbe, szélbe feszül konokul a rakott kő a
„A ki nagy csodákat művel egyedül; mert örökkévaló az ő kegyelme.” (Zsoltárok könyve, 136. fejezet, 4. vers) Puha mohák között érzem ujjaid érintését, Ahogyan minden
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.