Félálmomban botorkálok. Kikészít a tegnapi álom: spórától duzzadó üszökgomba. Ha nem szórná tele szemem alját szénporral, színes filmet láthatnék, teljesen ébren, most csak fekete-fehérben nézem,
A Semmi lehet mindenné, a Minden nem lesz semmivé. Virágzik, ami nincsen még, új ősrobbanásnak magja. Tombol a káosz hatalma; gőzével üzen a magma, türkiz
(J. Hendrix; J. Joplin; J. Morrison, a 27-es klub tagjainak emlékére, nekünk egyben vigaszként) Örök mámor: pucér szem fénygyümölcse. Csillagként ragyog, pulzál, velőrózsaként világít, virágzik
A levegő lélegzetté, a lélegzet lélekké alakult át bennem. A föld sara, melege húsommá érett. A tűz lüktető szívverésem: létem metronómja. A víz visszfénye az
(Alattvalóknak, ébren is alvajáróknak) a feltámadás csúf mása volt mikor a bebábozódott fáraó kirágta magát a szarkofágból mintha nem lett volna foglya soha balzsamozott gyolcsnak
Az éjszaka védőburkot növeszt körénk, lemetszi rólunk szemérmünk erényövét. Húsod nyílik, mellkasomon ver a szíved. Maradok testkereszteden kifeszítve, ha már a vágy szerelmessé részegített. Mezítelen
(Édesapám emlékére) Haldoklik. Dolgos kezein kidülledt erek deltatorkolat rajzolatai. Darabosan remegő hangok hagyják el ajkait; mintha súgva, kicsit nyögve mondana is valamit. Haldoklik. A meghasadt
nedves combok tüköroszlopok tövükben fodros kráterajkak testcsilláma vízüvegláva a szobát átjárja húspára szádat valami fémes íz ágyéktól ágyékig orgazmusvágy részegít az idő tollát veszti hazudod
(A meghasonlottság éneke, slóka-ritmusban) Zarathustra im-így szóla: tíz év hegyi magány után, feloldódott makacs csendem. A kopár hegytetők felől baljóslatú szelek keltek. Elhagytam megszokott hazám,
A redőny résein át fény festi szobánk falát. Mezítelen bőrünket árnyak kései szabdalják. A kéj ideghálózatán átsuhan a borzongás, a testmelegedben rejtőző elektromosság. De ebből
az éjszaka bujaságát keresem – tó mélyén a súlytalanságig tévedésem három napja füstölög két gondolat között a visszavonásig kiábrándít a józan emlékezet – imára szólít
Zúgó, búgó kacagó hangok távolból suhannak felém. Egy régi nyár, kedves dallamok, szívünkben mámor, szenvedély. Érezni akarlak, hallani hangod, és a szívdobbanást. Újra karjaidba omlani,
Reflexió Tóth Árpád: Újév reggele című versére Én már lekéstem ezerszer temetésem, és mindig, mindenhonnan elkések, ettől nem fázok, bár sokszor nem értem, mitől lett
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
