Kategória: Szűcs János

fúj a szél nyitva az ablak huzat van a téridő féregjáratán át ki-be járnak belőled-beléd élők holtak szelídül a dúvad a szelídek elvadulnak feltámadnak egymás

Tükrömből peregve elszökik az ezüst; vaksága szakadék, hívogató mélység. Testem boncasztalon kiterített térkép. Sebzett kenyeremen nem csitul a vérzés. Valakit megölnek bennem: ott, legbelül.

Gyönyörű voltál Istennőm, abban a vadonban, ahol a testedet beszéltettem keserű lapuleveleken. Ámulva áldottam fehérséged megduplázott holdjait, a rejtett tükörképben, a való Hold sebzett arcán,

(Salvador Dalínak, hódolattal) Magzati pózban, magamban felejtettem magamat, elfolyt tócsában látom, mint egy gyermeklátnok, hogyan hasadozik szét égő agyam előtt a velő, benne a szürkéskék

Szemgolyó fehére a holdtölte, átszőve kráterek mély sebével; elfolyik csarnokvizének fénye, porlasztott homályfestékként ér le a tengertürkizre, a földgömbre. Ködgomoly trónol komor ormokon; mohát, zuzmót

láthatnád a sötétség oldalán ahogy sovány kivert kutyák alá havat kavar a fagyot terelő szél ha jönnél fűtött szobád öléből magukba bújt utcai túlélők rongyaiból

Téridő-Möbius-szalag – végtelenített végtelen, színe s fonákja ugyanaz: képtelen. Mégis létezhet, nemcsak képzelet; határa őssejttől jelenig elér, mégsem ismer önmagára, ha arcképével szembenéz. Ki rakja

Törékenységünk tart össze bennünket és körülöttünk mindent, mintha porcelánból, jókedvében teremtett volna minket az Isten. Mezítelenségünkkel uralkodunk a tájon és egymáson. Ágyunk a trónusunk, együtt

Keltétől nyugtáig a naptüzek lángra lobbantják az égi azúrt; élőre és holtra rótt jel üzen, s világunk zenittrónjáról az Úr. Elhagy az anyag, páráll a

Az Időembrió burkát repeszti, elfolyt magzatvizén a Tér fodrozódik. Nincs természet, nincs természetfeletti, semmi sem valótlan, semmi sem valódi. A lét még fantom, a Semmiben