Kategória: Szilasi Katalin

Egy nyári estén megrepedt az ég, s a kékesszürke hasadékon át földre rázta összes hullócsillagát. Apám éppen hazaballagott, markából egy nagy szákot csinált, és elkezdte

Elnehezült a folyó. Szélesre kitágul a medre, áttör a gáton a parttalan ár, vibrálnak a fények, árnyak a szennyes víz tetején. Egy nádirigó, bár félti

mindentudóknak képzeltük magunkat mert ártatlanok voltunk és hiszékenyek hittük hogy mindennek a visszája igaz és mi majd helyre rázzuk ami kibillent pedig csak a rock

„látjátok feleim” csak mi maradtunk itt darabokban meggörbült mosolyunk és sűrűbben söpri a pilla szemünket kulcsolva kezünk imamentes napon is térdünk bütykös a sok borulástól

Öreg és tört, ráncos a föld. A tó körül fehér köd ül. Láp és berek, mind didereg. Csönd a csöndben. Dédelgetem eltévesztett szerelmemet. Csupasz fák

Összesöpörtem a morzsát. Várok. Nem jön már erre az égi madár, másfele húzza az ösztön a vándort. Árvult fák között egymagam állok. Adna kezem, nyújtom

Bocsásd meg, Uram, a rosszat a rosszaknak, s jutalmazd a jókat, hogy jók tudtak maradni a rosszak között is. Engem, hitetlent se fenyíts nagyon. Lásd,