Kategória: Szilasi Katalin

Nagyanyám fejkendőt hordott. Ha bánata volt, szorosra kötötte az álla alatt. Néha feketére cserélte, olyankor nem szólt senkihez, kiesett kezéből a tésztaszűrő, és a vizet

Egyszer voltam árva gyerek, rúgott borjú, ijedt szemek. Egyszer voltam gonosz kamasz, lázadó és csöppet ravasz. Egyszer szorgos nemzetszolga, aztán bámultam a holdra, s verset

Egy nyári estén megrepedt az ég, s a kékesszürke hasadékon át földre rázta összes hullócsillagát. Apám éppen hazaballagott, markából egy nagy szákot csinált, és elkezdte

Köd imbolyog a borzongva ébredő folyó felett. Odaát a parti fák sötétlenek. Még alszanak, egymást ölelve, csupaszon, mint jó szeretők teszik vasárnap hajnalon. Templom harangja

Lompos öregasszony az ősz, a vaksi ködből lép elő. Hajába ökörnyál fonódik, szája szögletéhez még odatapadva a nyár morzsái. Szuszogva cipeli hátán összekötözött batyuját. A

Csecsemősírásos éjszakák kényszerzubbonyát húztam magamra önként, letagadva a néma kórt, a torokszorító riadalmat, hogy cseng a csend is a fülemben, ha elhallgat végre a nappal,

Dalát a nyár ma végigénekelte, s a kert alatt osont a rőt avarban. Az őszi bánat ül nyakunkba lassan. Lepelbe burkolózva jő az este. A

A tapétán elfonnyadtak a virágok. Észrevétlenül hervadtak el, ahogy a porszemek lerakódnak a sötét sarkokban percegő, ízelt bogárlábakra. A szekrény tetején hólyagpapírral lezárt befőttesüvegekben penészedik

A sanda hold pecsét a hűvös égen, örök titok, mit óv, sötétbe rejtve. A végtelen Galaktikát az elme talán megérti, ám a lenge lélek szorong,

A fájdalomnak színe van, borvörösben jaj-kiáltás. A bánat barna, nagy bogár, szemedben ül. Csak villanás- nyi öröm zöldül fenn, a fán. Egy résnyi kék a