Kategória: Szilasi Katalin

Elfut előlem szép, fiatal tavaszom, csak a könnyű, tarka-virágos szoknya akad fel a bodzafa ágán, s úszik utána a szélben a hosszú illat-uszálya. Elhagy már

Rossz pásztora voltam szétszéledt nyájamnak, elaggva, félvakon nem vigyáztam őket. Báránybőrt növesztő, fene-nagy ordasok szelídnek álcázva közéjük vegyültek. Menekült az igaz, más vályúhoz szokott, kövér

Az ünnep kerek volt, elgurult. Olajozott havon vitte magával a tömött kályhát csövestől. A macska, legalább három kölykével rühes hasában, oldalgott utána. Betört egy ablak

Talán a fáradt fejű dáliák juttatták eszembe vagy a madárcsontú, kis öregasszony a virágbolt kirakata előtt, hogy meg kell tanulnom szépen elmenni innen. Semmi hókuszpókusz,

Még élt. Mezítelen testét a legyek belepték. Sovány, gyenge karja nem bírta tovább, s az összepréselt tüdő kimondatta vele a panasz szavát. Nem Istent hívott,

Egy nyári estén megrepedt az ég, s a kékesszürke hasadékon át földre rázta összes hullócsillagát. Apám éppen hazaballagott, markából egy nagy szákot csinált, és elkezdte