Kategória: Szilasi Katalin

mindentudóknak képzeltük magunkat mert ártatlanok voltunk és hiszékenyek hittük hogy mindennek a visszája igaz és mi majd helyre rázzuk ami kibillent pedig csak a rock

„látjátok feleim” csak mi maradtunk itt darabokban meggörbült mosolyunk és sűrűbben söpri a pilla szemünket kulcsolva kezünk imamentes napon is térdünk bütykös a sok borulástól

Öreg és tört, ráncos a föld. A tó körül fehér köd ül. Láp és berek, mind didereg. Csönd a csöndben. Dédelgetem eltévesztett szerelmemet. Csupasz fák

Összesöpörtem a morzsát. Várok. Nem jön már erre az égi madár, másfele húzza az ösztön a vándort. Árvult fák között egymagam állok. Adna kezem, nyújtom

Bocsásd meg, Uram, a rosszat a rosszaknak, s jutalmazd a jókat, hogy jók tudtak maradni a rosszak között is. Engem, hitetlent se fenyíts nagyon. Lásd,

A sanda hold pecsét a hűvös égen, örök titok, mit óv, sötétbe rejtve. A végtelen Galaktikát az elme talán megérti, ám a lenge lélek szorong,

Fagyos az éjszaka. Kopog. Az égre szögelt csillagok az űr örökös foglyai. Sóhajtást hallani. Az elfogyott hold dohog, vagy valaki idelenn sírdogál? Az idő itt

Nagyanyám fejkendőt hordott. Ha bánata volt, szorosra kötötte az álla alatt. Néha feketére cserélte, olyankor nem szólt senkihez, kiesett kezéből a tésztaszűrő, és a vizet

Egyszer voltam árva gyerek, rúgott borjú, ijedt szemek. Egyszer voltam gonosz kamasz, lázadó és csöppet ravasz. Egyszer szorgos nemzetszolga, aztán bámultam a holdra, s verset

Egy nyári estén megrepedt az ég, s a kékesszürke hasadékon át földre rázta összes hullócsillagát. Apám éppen hazaballagott, markából egy nagy szákot csinált, és elkezdte