egy gyűrt falevél sápadt arcán gyűszűnyi vízcsepp szomjas rovarnak friss itató fakéreg alatt pillangógubó selyem bölcsőben születést álmodik színesbe bomló hímporos szárnyak új tavaszán 2026.
felizzik, elhamvad a fény száraz üszök marad kihuny a gyenge láng spirálforgású gyarló lét keserű tapasztalat bánt történelem bordélyához gyűlölet, szenvedés tapad előre vagy hátra
Hitte az égi palotát, vágyta fentről látni, vágyta az égre vivő, hatalmas szárnyakat. Küzdött a kínzó vágy, kudarcos álom, az életvalóság. És felzúgott a gép.
Ha sötétség vesz körül, alantas mély ösztönnek könnyedén engedsz utat, míg elméd kába, zavart, homályos képek után vergődve matat, zuhansz poklok izzó mélyére, szörnyűség fenekére,
Barátságot hazudó, bajban tátogó hal, álnok csend… nem teremt békét. Mindenkinek igazat ad, elméjében ködös homály. Megadni magát, a szív nyugtalan, képmutatását rejtené, de annak
Vigyázz a még meg sem születettre! Őrizd, mint kerubok a Szent Kaput! Azt a pirinyó, parányi magot, melyet minden ember magával hoz az időtlen mélység
Hitte az égi palotát. Vágyta fentről látni, vágyta az égre vivő, hatalmas szárnyat. Küzdött benne a vágy, kudarcos álom. Látta a Föld égi határát, rabul
Keresem arcod titkát. A pillanatot, amikor jöttöd fölkavarta lelkem nyugalmát. És harsogó színekbe bomlottak rügyet ringató, hajlongó fák, madarak surrantak, a kuszaröptű szentjánosbogár versenyt ragyogott
Míves szonettek, gördülő szavak. Bujdosók közt bujdosó magamnak kócos hajaddal megálmodtalak. Párizs, Marokkó és Amerika, hadseregben magyar-jenki káplár, meghalt húgod sorsa hiába fáj – mit
uralna mindegy mivel mindegy hogyan szétzilálna haza nélkül anya nélkül apa nélkül lány fiú nélkül fiú lány nélkül kehely bor nélkül halott erkölcs lélek nélkül
