Kategória: Szakáli Anna

1. Minden szó fénybe lobban, szeretetszikrában ég a láng, szívből szóló dicséret, lesz-e égiekhez nagykövet. 2. Jó lenne, ha véget érne, nincs erő, sem akarat,

különös csend fények a sötétben nem lehet más; béke, imádság szeretnék szállni hív az ismeretlen határtalan hegyek hófehér havas hol lehajol az ég tűzként pattan

Szemedben láttam arcom élét, testemen kusza ágból font tövis vágta seb ég, elmentél. Gyűrött abroszon árva csésze, alján sötét zacc barna lével, beleírom neved a

Balaton csendje riad. Valaki énekel. Egy dal, egy emlék. Sóhaj és gondolat, mintha nem itt lennék. Kései szivárvány épít hidat a partok közé. Rajta hozzád

Harmincöt éve nélküled – nyolcadik szoba–,                                     rejtelek.

Egyformán telnek a napok, te igyekszel, én kapkodok. Mi ez az ugrabugra tánc? Eh! Összebog! Csomóba akad a hosszú szemű lánc! Tolod előre és hátra,

Bedobozoltál, emlékeink között szellemként járunk fióknyitogató éjszakán. Kartoték szerint olvassuk végig eltűnt álmaink, s azt, kik voltunk hajdanán. A megfoghatatlan kisiklott kezemből, ismeretlen maradsz, miután

Víztükörbe zárva törik a fény, holdvilág arcába sikolt egy rém. Takarnak sírva szomorú vágyak, rám terül ködös, gyönyörű bánat, gyászolnak vidám bús napok, imától reszketnek

Tizenöt szál virág a csokor. Az a forró láng belül ég. Tükör a szem. Ha nem hozzád, ugyan már, kihez tartoznék? Az a forró láng

Alkotáshoz lendül az ecset, útjára indul a szépség. Körökbe szédülő színek, színekbe szédülő álmok, felsejlő teremtésmítosz; – hallani vélsz egy távoli szimfóniát – megalkotott ember