Kategória: Szakáli Anna

Szemedben láttam arcom élét, testemen kusza ágból font tövis vágta seb ég, elmentél. Gyűrött abroszon árva csésze, alján sötét zacc barna lével, beleírom neved a

Balaton csendje riad. Valaki énekel. Egy dal, egy emlék. Sóhaj és gondolat, mintha nem itt lennék. Kései szivárvány épít hidat a partok közé. Rajta hozzád

Harmincöt éve nélküled – nyolcadik szoba–,                                     rejtelek.

Egyformán telnek a napok, te igyekszel, én kapkodok. Mi ez az ugrabugra tánc? Eh! Összebog! Csomóba akad a hosszú szemű lánc! Tolod előre és hátra,

Bedobozoltál, emlékeink között szellemként járunk fióknyitogató éjszakán. Kartoték szerint olvassuk végig eltűnt álmaink, s azt, kik voltunk hajdanán. A megfoghatatlan kisiklott kezemből, ismeretlen maradsz, miután

Víztükörbe zárva törik a fény, holdvilág arcába sikolt egy rém. Takarnak sírva szomorú vágyak, rám terül ködös, gyönyörű bánat, gyászolnak vidám bús napok, imától reszketnek

Tizenöt szál virág a csokor. Az a forró láng belül ég. Tükör a szem. Ha nem hozzád, ugyan már, kihez tartoznék? Az a forró láng

Alkotáshoz lendül az ecset, útjára indul a szépség. Körökbe szédülő színek, színekbe szédülő álmok, felsejlő teremtésmítosz; – hallani vélsz egy távoli szimfóniát – megalkotott ember

Tavasz van. Arcod titkát keresem. Azt a pillanatot, amikor jöttöd fölkavarta csendes nyugalmam, és harsogó színekbe bomlottak a rügyet ringató ágak, madarak surrantak, kusza röptű

Büszkeséget gyermekként tiszta lélekkel éltem, világ gondját sem ismertem ekkor még én, tudatlan… Megkopott érzés fakította napom, átváltozott minden, leszólt megvetést őrölt a malom, megtagadtak