Az összegyűrt papíron elkeverednek a szavak, a jelentések megcsúsznak, a gondolatok kifordulnak magukból és gyorsabban hullanak a föld felé. Mintha a gravitáció a hibákat hamarabb
A hegyek horizontot rejtenek a síkságok elől. A bukott nap ajándéka elmarad a száraz fű tenyerén. Az árnyékok estét hazudnak maguknak és a hitetlen csillagoknak.
Nem lehet otthonunk, csak otthonossá tett életünk, barázdák, melyekbe bánatot vetünk. És néha kinő belőle valami mélyebbről, magjaink alól.
Ha belőlünk esne az eső, jelentőségüket vesztenék könnyeink és a tiszta ég értünk szomjazna. A viharok bennünk tombolnák ki magukat, és a csillagok között füvek
A meg sem születettek gondolatban halnak meg, csendbe csomagolt lehetőségek – bennünk fájnak tovább. Nincs sírjuk, nincs nevük, mégis kitapintható sírásuk és nevetésük valahol az
A hídon megáll a szél, egy madárka árnyéka fut át rajta. A vízen is könnyen libben a tükörkép, mint aki nem akar tovább madár lenni,
A hűtő zúgása éjszaka minden fordulásnál hallatszik. Ilyenkor dolgozik. Riadtan emlékezik a nap melegére, amit el kell felejteni reggelig.
A függönyön átszűrődő fény félreért valamit belőled. Nem tudja, hogy ma itthon vagyok, kulcs nélkül látlak, ahogy először észrevétlenül.
A járda szélén egy eldobott maszk hever. Valaki tréfából készítette rólam. Mintha a légzés emlékét őrizné még. Hullámzik a teste. Rálépek óvatosan — beleszédülök. Majd
Az éjjeli buszon arcokat lapozok a mulandósággal. Minden profil, egy félmondat. Valaki a füléhez emeli a csendet, megtöri.
