Kategória: Spányik Miklós

Csalóka a hajnal, de valahogy kedves Az ágyam árva, a vágy már rég nem repdes A megszokás a szeretőm, olyan örök Vele ölelkezem, és lassan

Apró porszem. Senki. Indulna, mert kéne menni. Széllel kergetőzve az arctalan kövek közé. És egy csillagtalan éjszakán, amikor a hold is sovány, akkor kell egymáshoz

Torz léptek, elváltozás mindenütt A fáradt lélek is lefeküdt A maradék sors lökdös ide-oda Kapaszkodási pont: a sehova A fogódzók nagyon messze állnak Bizony régóta

Sír az erdő, a lombok hullnak A fészkek mind elárvulnak Sárgás fényben állnak a fák Néhány mókus mond egy imát S lenn, a nesztelen avar

Korhad az ajtó, nagyon öreg Megviselték az ismerkedő évtizedek Sok-sok kéz, ápolt vagy durván kérges Tapogatta, mert az anyag olykor beszédes Új korában frissen és

A magány egy hamis állítás Csupán szimpla önámítás Hiszen körülötted vannak sokan Színük, szaguk mindig rád rohan Kitérő nincsen, mennek veled Előlük elbújni nem lehet

A szegénység az álmokban halott Még sincsenek nélküle nappalok Reggel kaviárt látsz az asztalon De csak morzsák hevernek az abroszon Délben egy tál forró leves

SBO, Sürgősségi Betegellátási Osztály Odaszirénáznak, hiába tiltakoztál Ölelkezve mégy a nyavalyával, hátha Jönnek, és nem tesznek lakatot a szádra Lépteiden ólomsúly, a gerinc is makacs

A szemközti ház falán kopik az idő Az ablakok körül milliónyi redő Néha mélybe hullnak róla az évek S lenn a porban sírnak az emlékek