Kategória: Spányik Miklós

Ülök az öreg padon, körülöttem a tavasz A vén gesztenyefa is lassan rügyet fakaszt Illatok játszanak a széllel, és a virágszirom Vidáman bólogat az újjáéledt

Miért jó a magány, mert nincsenek szavak Csak a csend ölel át, zavarni őt nem szabad A dübörgő nappalok kopognak szüntelen Ám a lélek zárva

Álmom iszapján gázoltam éjjel Ügyefogyottan, hiányzó reménnyel Nem létezővé formált a sötét Vajon így kinek fogom majd a kezét Közben egy gyertya is fogyott békésen

Ha és talán. Remény és igazán? Ott leszek. Vagyok. De nincsenek mondatok. Várok. Mire? A tömör semmire. Az üresség csőre töltve, s a kéz már

Csalóka a hajnal, de valahogy kedves Az ágyam árva, a vágy már rég nem repdes A megszokás a szeretőm, olyan örök Vele ölelkezem, és lassan

Apró porszem. Senki. Indulna, mert kéne menni. Széllel kergetőzve az arctalan kövek közé. És egy csillagtalan éjszakán, amikor a hold is sovány, akkor kell egymáshoz

Torz léptek, elváltozás mindenütt A fáradt lélek is lefeküdt A maradék sors lökdös ide-oda Kapaszkodási pont: a sehova A fogódzók nagyon messze állnak Bizony régóta

Sír az erdő, a lombok hullnak A fészkek mind elárvulnak Sárgás fényben állnak a fák Néhány mókus mond egy imát S lenn, a nesztelen avar

Korhad az ajtó, nagyon öreg Megviselték az ismerkedő évtizedek Sok-sok kéz, ápolt vagy durván kérges Tapogatta, mert az anyag olykor beszédes Új korában frissen és