Kategória: Salánki Anikó

A falu hét kilométerre volt a két tanyától, de az egyik helyén már csak néhány földre rogyott vályogfal jelzi, hogy itt valamikor emberek éltek. Az

Busszal jött, nem akart feltűnést kelteni. Öt éve, amikor utoljára itt járt, padlizsánszínű kocsijára felfigyelt a falu, most is köréje sereglett volna mindenki. Milyen furán

Misi bácsi a viaszkos vászonnal letakart asztalnál ült, és gondosan bekarikázta a naptárban a hét három fontos napját. A kiskonyhában a sparhelt sarkán langyosodott a

A főutcában nagyrészt öregek laktak, nem volt ebben semmi meglepő. Kis falu, az iskola már régen becsukta ajtaját, mint ahogy a templom is csak évente

Napok óta forgatta magában a szót, hogy és mikor mondja meg a fiának és a menyének, hogy összepakolja azt a kevés motyóját, ami vele van

Negyvenegy éve, két hónapja, egy hete meg némi apró – ennyi ideig nem volt itthon. Most is csak azért jött, mert meg akarja venni a

1979-ben költöztek be a házba, ők voltak az első lakók. Gábor valahogy elintézte – sundám-bundám, mondta, és kajánul nevetett -, hogy az első emeleti középső

– Költözünk – mondta anya, és pengeélesre igazította a száját, szeme mint két halott kő. Ezt nem én találtam ki, valahol olvastam. Nem anyámról persze,

Az első cigit mindig az erkélyen szívta el. A párkányra tette a csorba kisbögrét, benne a kávé már nem gőzölgött, mindig sötéten, cukor nélkül és

Gyalog tette meg az utolsó két megálló közti távolságot. Ennyi mozgás kell, biztatta magát, mert az utolsó méterek már nagyon elfárasztották. Nekidőlt a falnak, de