Kategória: Rigó Tibor

A börtön a rabság tudható nem a mesék világa tudjuk mind mi már kik voltunk önmagunk penészes falai közé bezárva csendes tanúnk rá a mindenható

ha majd lehet mikor már sötét fátylak mind az elvesző néma fellegek dühöngő pipacsok megtépett szirmán mélázna már a kitisztult tekintet elgondolkodnék talán szabadna-e még

reggelre megint fényes lett az út néhány kő csillanása még visszahúz hűlni a múlt nyálkás csigaházain amiből kinőtt a lakó és nézem az ablakon gyerekek

Május szeretnék lenni orgonák illatával telített bódítóan bizsergető megszentelt érzés a bérházak megkopott tetejéig hatoló szerelmetes suttogás bárcsak lehetnék csendes esteken kacér kacagás madarak torkából

Lehetett volna talán esősebb ez a tavasz nem száradt volna magjába sem a vers sem a panasz dorombolhatott volna mint kényes macska nyúlhatott volna el

Elhagyatva bár mégsem egyedül érzem a csendet mi némán rám vetül ahogy a megszentelt szobrok kő ajkain lecsepeg utat tör belém hogy átjárja lényemet percek

érezlek itt vagy látlak mint elhalványuló barna foltjait a tájnak áttöri a szoba csendjét a rum szaga ahogy a kávét kavarod szótlanul én a teámba

Leülni kéne fájni kicsit, bámulni az égre, hisztérikus felhők fölé szállni, leköpni mindent és mindenkit utálni, már ülök és fel sem állok ülve kell utálni

Drága barátok mind akik voltatok vagytok és lesztek lesztek mint újabb gyógyír a sebre a megrepedt szíveken én mellettem álltok még mindig bár fájnak a