Kategória: Payer Imre

Én ott maradok örökre. Útkereszteződés. A fák csúcsa. Égbolt. Aszfalt, fordult nézetben, újra aszfalt, kattanás. Én ott maradtam. Valaki kilép belőlem, menni kezd. Megy. Mint

Egymás mellett tapossuk az utat. Egy vonalban a medencecsontból óramutatószerűen kalimpáló láb, a szőrös, hajótatszerűen ringatózó hátból induló mellső tappancs. Szagközlő, szóközlő őszi frissben. Vonulunk

Nagy esők idején tóvá terebélyesülnek a tócsák. Tó tükrében a lombnak élesebb a körvonala, mint józanul bólintó, parti párjának. Magányos törzs sokkal erősebb, mint a

Odafenn a körfolyosó csendjét mesebeli tűzfal határolja. Lámpa piszkos fénye a lépcsőházban. Kopott lépcsőfok. Hány korszak léptei koptatták? Majd berobban a pirosló ünnep! Kitágul felfelé,

Itt van. Figyelj jól. Rejtve mutatkozik. A szürke reggel kockahidegben áll.      Öröke állókép. Cikázva            átrohanó, kusza zajszeletben.

Lefüggönyözött garzon mélye. Leszbikus félhomály. Noé, a paradicsomhal felalá úszik a világháborús akváriumban. Pöttömpicur, a neurotikus törpepapagáj alumíniumkalitkában tépdesi tollát, hörpint tálkájából. E., a hatvanöt

Hol vagytok, ti régi betonfalak? Porosan szilárd, dísztelen tömbötök búcsútlan hova lett? Emelhetetlen súlyotok lepkeként repült el az akkori figyelmemmel. A személytelenül közvetlen, szürke zugok