Kategória: Paudits Zoltán

Egy kő hullott a porba, és rögtön nyoma veszett, eső mosta ki végül, mikor szívem könnyezett. Egy kő hullott a porba, most már kezemben tartom,

Távol vagyok már mindentől, Isten van még hozzám közel, álmom egy végtelen úton jár, vérző szívemben fényed a jel. Terhem dobnám, csak nyelné el örökre

Lassan már kibontja vitorláit a nyár, és szétterpeszkedik a búzamezők fölött. Fürge lépteivel a hegyeken szökell a napbarnított, csintalan kacagás. Szerelempercekben mérik most az időt,

Sötét az út, kihalt, üres, nem tudható, ki, mit keres, gyenge a jel, nincs már adás, villanó fény, filmszakadás. Néma a szó, fehér a csend,

Lábnyoma a puha hóban, éjtengeri takaróban, fehérarcú felhők fölött, titkon, aki messze szökött. Hegyek hátán tovafutó, végtelenbe messze jutó, álom váron zászlóbontó, bűnnek, bajnak nekirontó.

Csavargunk a senki földjén, társnélküli csillagok, álmodunk új tavasz jöttén, szikraszemű angyalok. Vagyunk mi egy más világban, szüljük egymást te meg én, a mindenséggel szeretkezünk

Kócos a reggel, pirulák, kávé, tükörben arcod valaki másé. Blokkoló óra kattog a fejben, sírva fakadnál itt rögtön helyben. Csörren a mobil főnököd keres, mi