Kategória: Paudits Zoltán

Néha már csak hangtalan hangokkal üzenek, a csend mondja el örömöm, bánatom, szavaim a felhők foszló bársonyára lelkem tükörkezével naponta újra meg újra rárakom. Néha

Belesüppedt a délutánba vágyaink fülledt, iszapszagú magánya. Korlátok közt billeg ide-oda létünk, összetörte a gyilkos csönd porcelánreményünk. Reggel még kávéízbe mártott szemmel álmodón néztük az

Fáradt lépteink nyomában kullog a vágy. Arcunk gödreibe a jelen morzsái csapódnak. Álmodni már félünk, de egymás kezét fogva már látni véljük a távoli hegyormok

Hajnali háztetők fáradt füstje mögül álmosan kel fel a nap. Fagyott csend tapad a kopott házak piszkos ablakára. A dermedt ég alatt lapul a múló

Nem a távolságban, nem a múló idő dübörgő zajában. A bénító csendben, fojtó hallgatásban vesznek el álmaink.

Tegnap az ég alatt jártam, csillagodra rátaláltam, hajadból koszorút fontam, Isten lába elé dobtam. Tegnap az ég alatt jártam, ültél hófehér ruhában, szíved nyújtottad nekem,

Csikorgó lépteit a hóban, hallom még elhalóban, jégkarmát érzi bőröm, elmerengve eltűnődöm, ahogy elsuhant felettem, (s én észre sem vettem) az idő…

(avagy akiknél nem dübörög) Kenyér már alig, cirkusz még bőven, kedvünk, örömünk is elmenőben. Vonatunk késik, vagy el sem indul, a munkánk, pénzünk egyre csak

Néhány betonláb, szögesdrótok, kerítés sarkából kifordult oszlop, horpadt vödör, rozsdás kanna, egy régen bedőlt vizes akna, ácsolt állvány, sárga homok, törmelékek, romok, kutya ugat hosszú

Varjúszőnyeg a kertben, fagyott fák között tél haja lebben. Morzsol és hint a szellő hűvös hódarát, keresi már szívem a tavasz lábnyomát.