Kategória: Pádár Erika

Álmaimon allegória jár S végigfűzi az éjjelen Megszemélyesített íveden Mögöttes a jelentés. Jelenések közt Somfordálsz Összevont kétes fogalom Átvitt értelem Magadban konnotál. S meghasonulsz te

Kérdések után sóvárgó Néma válasz Lettem ajkadon. Világot váltani Jöttem S levetett padok Közt koptatok. Elveszve álltam S rád találtam Magány ráncai Homlokomon. Telt szívet

Elment minden hajó, tornyom világtalan, sorshullámnyi fény mardos, szigetén számot vetek, s kivetem magam, magamból; S levetem a tegnapot, hogy álcát öltsön a fess holnap

Magamba temetett kincs, elfeledtem rég Porosodik – a dombon – Láttam a napot – a kifosztottság felett Reá bukott, őrizni kegyelmedet. Ott állt – köztetek

Vaksötétben sorsom kereke! Forog drótszálak nélkül Léptek elfolyó képe Körös-körös minduntalan. Dagályba süllyedt lábam! Mindmegannyi út közül – A magányost járja Hogy megtisztuljon Mire végére

Kísérts, s koppintsd patád e homlokra, s lökj ma is vesztő tűzbe, s kívánd engedelmességem, gondolatim úszni kihűlt hamvakban. Lángold bennem állhatatosságod, s én oltárod

S mi nem létezik, most eláraszt, körbefon, mint ködfátyol, s ereszkedik. Térdre rogyaszt, múltat szaggat bennem, s távoli bájába öltöztet. A lélek csak ódon sóhaj,

Meghajol a fájdalom. Ajkán szárad A port csókolt alázat. Íze sorsunk kenyere, Félbeharapott Madárlátta morzsa. Szemben vele Hajbókol az élet, Rozsdába marva, Derekát törve. Lába

Parttalan folyó melynek néma zuhogása alattam a tér hol a borús ég tükröződik a látótér peremén ott árad szét köröttem az a mindenség töredékeim szilánkos

Szűrt fény A Hold, hajnalköntösbe bújt álomfosztó. Ablakok rácsai közt settenkedő alak, elillanó elszenderült pillanat. Lopódzik házak között, résein megbúvik az idő, s bámul reánk