Kategória: Orosz Margit

A délutáni fényben a téren át sétáltunk, kezed kezembe simult, arcomon lélegzeted, csendes morajjal szólt a zene, s mi szelíden álmodtunk. Szárnyaszegetten álltam, mint egy

Fekete űrben mozdulatlan súlyok. A bolygó árnyéka a mészfehér falon. Nincs hangszered, nincs ujjad, se húrod, csak a fagyos, de éber nyugalom. Rend, zűrzavar, rend,

„Gyönyörűm, te segíts engem!” (Nagy László) Tüzeket gyújtó remények, Mik aláhullanak létnek, Lázadó láz, piros élet, Jogokat tipró törvények. Oltáron imbolygó fények, Templom hűsén emlékek,

Lopakodva lépdel az este, Szürke szárnyát szétteregetve. Néma méltósággal nyújtózik, Döcögő idővel birkózik. Telepedik fára, virágra, Félelem az egész világra. Fekete az álom kabátja, Gyötrelmes

(Műtét után) Egybeáll a kevés idő, béklyóz szárnyaló szemhatárt, sötét foltok retinámon, szemem árnyékok bénítják, íriszében vágás után villódzó villám üldögél, szike hasít távlatokba, bennük

(Jackson Pollock azonos című képe alá) Az éj kiflije ezüstösen ragyog, míg tarka terítőt, ruhát olvasztott karcsú testedre az éjszaka csendje. Fénylenek bíborban izzó csillagok,

A teremtés előtti időkben, mikor nincsenek még nemek, kirakom eléd mindenemet: Arcom sokszínű pírját, nyirkos kezemben félelem, szárnyat bontani képtelen képzelet kalitkába zártan vár, kerubok

„…megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” – (Préd. 3,1) Ideje van a fényt keresni, könnyekkel könny nélkül sírni, kisgyermekként toporzékolni, zsákutcából kikerülni. Ideje

Nagyanyám sírjánál merengek ősi földön, egy falusi kistemetőben. Őszi sárgába hajló bokrok ágait nem nyesi le senki, hagyják boldogan lélegezni, nem zavarják halottak álmát. Nagyanyám

Értünk születik a Mindenségben a tenger-kék ég rajta csillagok megtartó kezed és fölemelő a szíved tája mostoha idő áldott virága meggörbült világunk menedék-záloga mit fényesre