Kategória: Orosz Margit

Temetjük a csendet, föld reng, szürkévé lettek a felhők, az emberek célkeresztek, sziszegő kígyók – nyertesek, fehérednek a világra, nap fényét, melegét oltják, hideg holdra

ha elmész kihajt utánad a bánat s nagy szél támad megtöri csillámló fámat kertem ezer-szín virágát a pirosra gyúlt félelem sár sötét vesz körül engem

Végtelen kékségen keringőt jár a nap, csillog a szabadság fehér felhők alatt, testemet átjárja a béke nyugalma, messzi hegyek integető moccanása, köveken csapódó hullámok verése,

Fényre forduló tekintettel amint épp’ a tükörbe néztem, visszatekintett rám ősök sora, mély múltból – a kútból szép szavú írnokok, tűztekintetű tanítók mellett, délceg katonafiak.

Anyám halvány arcára Barázdákat írt a múlt. Hajlott háta cipelte Éjek szülte batyuját. Ég-tenger szeme tiszta Fényében megfürödni Járnak a csillagai – Így tisztán kelnek

arcom mögött vidék porlepte utak nyújtózkodnak fehér falak tisztességőrzők rendre magamra hagynak anyám őrzi minden léptem csönd zajában együtt haladunk zúzmarás reggel ébresztget űzött-didergésben egyedül

Hajnal valahol távol, a völgyben, szélen bomlik a hajnal bíbor színében, ablakot nyit széles e világra, hűs huzat babrál kócos hajába’, kávéját tölti, hosszasan nézi:

csak ott lenni (a készülődő húsvét illatánál) egy ünnepi családi ebédnél illatos párolgó leves mellett fehér abroszba burkolt mesék mellett örökmozgó mosolygó anyám mellett félig

Isten fényességét keresem, valahol valami vigaszt, igazolást a létre, miért gyertyaláng virraszt, valami reményt, valami mégist, egy kis részt magamból én is adok az egészbe,