Kategória: Orosz Margit

„…megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” – (Préd. 3,1) Ideje van a fényt keresni, könnyekkel könny nélkül sírni, kisgyermekként toporzékolni, zsákutcából kikerülni. Ideje

Nagyanyám sírjánál merengek ősi földön, egy falusi kistemetőben. Őszi sárgába hajló bokrok ágait nem nyesi le senki, hagyják boldogan lélegezni, nem zavarják halottak álmát. Nagyanyám

Értünk születik a Mindenségben a tenger-kék ég rajta csillagok megtartó kezed és fölemelő a szíved tája mostoha idő áldott virága meggörbült világunk menedék-záloga mit fényesre

Idebenn az időt üres módon mérem esemény nélküli lomtalanítás feltekert szőnyegdarab morajló múltakat hordozó avítt darab tévéállvány árván útszélen álldogál INGYEN ELVIHETŐ tábla felirat megfakult

Réges-régen áll a ház, de repedés még tartja, tenyeremben érintés, lenyelt szavak sora torkomat szorítja, fogy a nap, és fogy az év, elkopnak a célok,

Hajnalok gyalogútján, szétszórt emlékek között gyermek-magad keresed, a szótlanság ruháját, s az öröm gyöngyeit reggel magadra veszed. Szemedbe hull anyád mosolya, csillagok zuhannak szívedre, a

Hervad az idő, megállok csendben, hűlő napjaim ágboga bennem. Suttogok fájón nyarakat idézve, őszülő szívvel holnapot kérve. Nem nézek mélybe, kék égbe vágyom, vállamra vetem

Ahol alacsonyan járnak a fellegek, ahol őszi ködök ölelnek hegyek alján, fűszál tövében megpihen harmat könnycsepp, fények ágán rügyet keres a bizalom, ott van az

Temetjük a csendet, föld reng, szürkévé lettek a felhők, az emberek célkeresztek, sziszegő kígyók – nyertesek, fehérednek a világra, nap fényét, melegét oltják, hideg holdra

ha elmész kihajt utánad a bánat s nagy szél támad megtöri csillámló fámat kertem ezer-szín virágát a pirosra gyúlt félelem sár sötét vesz körül engem