Nekigurulok izmos szélnek, füst játékának, alkony vizének, kóstolok ízes évszakokat. Forognak a küllők, perdülnek a percek, gördülnek idők, szembegörögnek egyre újak, kerekezve latolom, kik ők.
Mennyi madarat küld az Úr! Figyelmes szemű lényeket. Mennyi madarat küld az Úr! Erős torkukból lobogó éneket. Mennyi madarat küld az Úr! Tenyérbe simuló életet.
Nagycsütörtök A pókháló égig ér, szárad sok örömkenyér, repked a moly, nő a lom, roskad a világhalom. Vágyva vágytam veletek borom együtt inni meg, Testem,
Végre megérkezem, őrhelyem elfoglalom a kertben. Borostyánindák, fent lengő szőlőlevelek… Magasabbra nézek, súlyok suhogása, csöndek cserepei, lázak lomja fölé. Ritkás levegőben zuhanó kőmadár emelkedő fénye
A pont-sűrű egység-mag szétfeszül, felrobban, kitágul, teret teremt, időt szül, fodrozódó csillagháló-teste virágzón várakozó spirálkarokat tárva kér, s a széthullámzó világhajnal teljesedést ígér: már lüktet
Embertelepet, temetőt tépázó létsodorral, hímporukat vesztve hullnak az órák, orkán borít avarra hirtelen estét, kristály-hidegen idegen égen pupilla-tág a Hold-félszem: „Elővegyem a félszem?” Ágak reccsennek,
Az égkék tengerrel szemközt sírva eszmél létére a föld. Lát ríva ringni maszatos, újszülött szigetet a tűzóceánban, látja magát láva-ittas kamaszkorában. „Beszélő csöndem vagy és
