Kategória: Nagy Gábor Miklós

Éjfél múlt. Kéken villódzó képek a tévé képernyőjén: aznapi hírek a CNN-en. Már alszik az ifjú Költő, kissé nyugtalanul, mert álmodik éppen, s megjelenik neki

Körbeplakátolták az igéreteikkel a várost angyali arcu jelöltek. A kampánnyal dübörögnek ígéret-cunamikban a hangzatosabb szlogenek. Most választások előtt jön a képviselőhöz a költő. Költő: Mondd,

Október közepén egy reggel a Jászai téren összefut egy kávéra a Költő és Iuvenalis. Állnak a Margit hídon, s nézik a vén Budapestet. Költő: Nézd,

Esteledik. S egy apró porta Mohács közelében. Elhallgattak az ágyúk. Néhány messzi kiáltás hallik még, s csak utolsó sóhajokat hoz a szél már. Csapzott-sebzett úr

(Hendrixnek, Claptonnak és Stevie Ray Vaughan-nak) Lüktet a bluesban az élet, a véred e kortynyi vörösbor. Tépi a lelket a hat húr, szíved a dobra

Egyszer láttam az éjjeli tengert. Holdtalan éj volt, lusta, grafitszinü felhők gyűltek a végtelen égen, s inkább éreztem csak a mélységet – beborított. Itt-ott apró,

Azt mondod: negyvenhat múltál, s bár hajad őszül, ám ha korodhoz méred a ráncaidat, ne panaszkodj! Még mindig jól festel e kissé tán aputesttel, s

Ő a sosem volt emlékek hegedűse, a bortól színesedik boldog-szomorú szívében a régmúlt úrfikor édes, pókhálós, porlepte meséje. Kancsó bor mellett támasztja fejét meg a

Vérbükk pöttyei égnek az őszi ligetben. Az este                 játszik a gesztenyefák integető levelén. Füttyös szél muzsikál a

Furcsa varázslat az őszben, a szilvásváradi úton: mint olvadt arany, úgy csordul le a fákon a reggel. Nyúlnak az árnyak még, és közben az esti