Kategória: Mráz Erzsébet Irma

Hajnalodik, szellő kel, közeledik a reggel. Ég sötétje foszlik már, széttépte egy fénysugár. Egyre ritkább lesz a vászon, cafatokban lóg a tájon. A nádas még

Mosolyogva kelt fel a Nap, ráragyogott a világra, színes pillangók érkeztek jókedvűen, táncot járva. Énekelnek a madarak, vidám daluk szárnyal messze, levegőben illatfelhő, oly kellemes,

Gyorsan repül az idő: órák, hetek, évek. Szinte észre sem vettem, s elrepült az élet. Nemrég letettem a krétát, de itt maradt a nyoma, az

Mindjárt este, csendesül az élet, sötétedik, meghalnak a fények. Az ég alján egy utolsót pislant, a sötétség elnyeli a katlant. Pár perce még, mint a

Az ég kék bársonyán telihold andalog, nyomában bóklásznak ragyogó csillagok. Szétfolyik a fénye, ebből szőtt uszálya, lubickolhat benne csodás csillag-nyája. Csend van. Nyugalom, csend, az

Sóhajt szenvedve a kukoricatábla, kémleli az eget kis esőre várva. Mintha felhőt látna, ettől jobb a kedve, legalább pohárnyi most nagyon jó lenne! Szikkadt a

Eszembe jut néha gyermekkori álmom, hogy betegen fekszem a kórházi ágyon. Arctalan alak ül mellettem a széken, kedvesen azt súgja: Gyere velem szépen! Ellentmondást nem

Gödör, mély, nyirkos, sötét, sötétebb, ha benne vagy, a bőrödön érzed, hogy mélyebb, sokkal nyirkosabb. Megborzongsz egy érintésre, megrémít, mert nem látod, állat, növény, valami

Lábam alatt száraz ág reccsen, gondolatom szárnyal a csendben. Nincs semmi nesz, az erdő hallgat, élvezem a sétát, nyugalmat. Elbújnak a fák a sűrű ködben,

„Én nem tudhatom, hogy miért bántják egymást az emberek, de azt tudom, nem akarom, meghaljon sok felnőtt, gyerek.” /1./ A határon túl tort ül, vigad