Kategória: Molnár-Kozma Alexandra

keveset szóltam azt is halkan korholtak érte tanáraim nem értettek hogy is érthettek volna? hangom néma sikoly lett a belém vert csendtől lélegzetvételek karcolták az

Következtetéseim messze menőek. Mondhatnám úgy is, követhetetlenek, de ez inkompetenciáról árulkodna, ami köztudottan jutalomfalat a kishitűségnek. Épp leszokóban vagyok. Tehát következtetéseim, mint a póráztól szabadult

Mintha holmi lenne, tartósan hiánycikk, a köztudat tárgyiasított szükséglete, melyre a kereslet nagy, kínálat nincs, s a helyettesítő sem elégít ki, legfeljebb egy ideig beéred

Mondd, velem tartasz-e a stró-fák övezte betűlabirintusba, morfémák sikátorán át? Követnél-e oda is, ahol beszűkül a tér, és lehet, hogy elvesztesz, félő, hogy elvesztjük egymást?

lélekköntösöm testembe tűröm vagyok az átszellemülés kvantumviolák hullámspektrumát átfogó fénycsokor füzér meridiánok égi liánok a forrás infúziói emlékeztetnek honnan eredek angyali dimenzió hív mindent fényhúrral

Molnár-Kozma Alexandra Az emlékezés útján a csend mögé ha nézek sarokba szórt vaskos tévedések térdelnek vezeklő magányban a múlt elnyűtt molyrágta paplanján az óhaj már

Nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz – a Sorsválasz-tó partján vergődnek kifogásaim. Ha előre tudom, vajon vállalok-e négyet, vagy így is, úgy is az ölembe

Nem tudok másra gondolni, a tű fokán átjutni hogyan lehet? Nézem a holdfaló ében eget, sötétség zabálja a testeket, rettegve átbukni, zuhanni szűkre mért szívekkel