Kategória: Molnár-Kozma Alexandra

Nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz – a Sorsválasz-tó partján vergődnek kifogásaim. Ha előre tudom, vajon vállalok-e négyet, vagy így is, úgy is az ölembe

Nem tudok másra gondolni, a tű fokán átjutni hogyan lehet? Nézem a holdfaló ében eget, sötétség zabálja a testeket, rettegve átbukni, zuhanni szűkre mért szívekkel

Repkényként szeretném befutni éveidet. A szeretet szabad szimbiózisában melegíteni, hogy betakargassak szíveden minden repedést. De befedik-e hajtásaim a magasságokat és mélységeket, varázsolhatok-e fénygyűjtőként csillagokat az

Ami a valódi lényemből színtisztán fakad, Forrásba kötött magasabb én-rétegekből csordogál le, akár a hegyi patak kijelölve az irányt és választásaim – hozzá igazodom. S

Ide süss már, édes! Mi sült ki, ez rétes vagy feltekert zsírpapír? Túl vékonyra nyújtottam tán laminált szirmait a leveles tésztának? Sebaj, bekapni könnyebb lesz

Szomjazó szemeim isszák az égi betűt, dallammá érik, fényfoganó szívembe ül, mint burkot bélelő angyali szekvencia, magzatát őriző szívbölcső elringatja, táplálja, élteti a benne megszületőt,

Ha leomlik bennem minden kórhatár, szabad árnyaim megszelídülve beülnek rég várt puzzle-helyükre, mint az újrakomponált csempefugák. Azt mondhatom akkor, könnyed-én vagyok, egészen tiszta komplemen-teres, Minden

Előttem a kollektív tudat kifeszített vászna, hogy az egészet lássam, a kozmoszba vetülök. Ez közel s távol a Teremtő perspektívája. Ő megértően mosolyoghat, „mily görbe

Tudatom ablakszemeinek pillantásával olykor látom megnyilvánulni a megnyilvánulatlant: Isten alkot. Nézd csak a szem(eim)ben elnyúló fasort! Felhőhabot nyaló szinuszhullámrajzok a térben, vagy mint a létsíkra