Kategória: Molnár Gál Irén

Olvadt aranyát teríti alkonyat, nap fókuszán pirul fátyolfelhők éle, lombjuktól fosztott fák ágába akad, – kibomló kéve – érinti arcomat. Sejtjeim kitárt szárnyú lepkerajok, celláik

a forduló idő ritmusán perdül megújuló kedvvel, fénybe meríti arcát a Föld új év új életet igéz a régi magvain, ringatják gyökerek, ágak álmodják holnap-rügyekbe

…csak fekszem, hagyom, hogy sejtjeim kertjéből a dér lefonnyassza az utolsó aranyalmát, avar alá söpörje rózsák sárgáját, pirosát, belőlük köpülve csontig rágó szürkéjét reggelemnek… csak

…világot tisztít a nagy egészből kiszakadt, társtól is megfosztott lélekdarabok szenvedése. Vajúdó árnyuk, lét salakján lobogó nagy tűzben, szirmokra hasadt virágok magjában mi szétszakadt, egészbe

magánytól-magányig fordul az örvény, hiányod keserű serlege borán; nincs csillag felette, mi elringathatna békéje bíborán…. az örvény falán körmöm, ha szakad is, felkapaszkodnék – az

…a fény lelkünkben próbára vettetik, sötét felhők mögé bújó a délután, ködbe takaródzó titán túl a hegy, árnyával kapkod halódó Nap után… Fekete gyöngyszemet izzad

angyalok hajából földre bomlott Ariadné-fonal, adventi éjben a gyertya lobogás; csillagot tűz homlokunkra, kezünkbe ad ima-gomolyát, sötét labirintusából kivezet, megtalálni nap kapujában fényből teremtett lényünk

Minden őszöm meglopott, nyár fényezte évemet oltotta kikerics-lángon, pergetett mézbe. Lyukas kupámba nedűt csorgatott, s mint elcsepeg nézte… Szívem felkacagott: nocsak, vidd — egy évvel

…tépetten pityereg, búcsúzik november, kopár dombokon jár, pár piros bogyó – kökény, kecskerágó – havas ködmönére kattanó díszes zár. Üres csókafészek éjjeli nyughelye, fagyon körmöt