Kategória: Mihá István

Magamra húznám a végső rezdüléseket – az égő sorokat, Váradot, Párizst, a nőt kalapban, őszben játszó fekete zongorát. Éltető borokat, a múló fecskéket, Róza csókját,

„Mióta készülök, hogy elmondjam neked”*, beszélnék, de hangom torkomban reked, s csak némán hallgatok, nem akarnak összeállni a mondatok… Bántóan hat most a csend zaja,

Hányszor öleltem át a válladat, nem őrzi semmi számadat. Ahogy ereinkben a vér kering, összefonódnak álmaink. Vándormadárnak, hogyha útra kél, búcsút int már a rőt

Csenem Tőled a szavakat, mint forrásból a hűs vizet, ezer szárnyaló gondolat készül el bennem, s mind Tied. Te vagy a legszebb ajándék, hallom benned

Él, él az ember, küszködik, Ezer gond- s bajba ütközik. Fárad, tesz, használ, sokszor alkot, Átküzd sok meddő hosszú harcot. De ha vénül, ereje fogytán,