Kategória: Mádi Beáta

Nem ölelt. Falat húzott maga köré. Lehetetlen megközelítésben volt. Így akarta. Senki nem látott bele. Meglepődtek volna. Színes, tarka világ volt az övé. Legbelül, ahová

A cinkék csak jöttek, szöszmötölésük- ben elmélyült bátorság, az erkély védelmében magokat csippentett csőrük, s kopogásuk: tititá ritmusláncot hozott; reggel még aludtak amikor felébredtem, hűvös

részeg nappalra csorog a nyál, megfulladt cseppek üvegszilánk hasán, egy csillagot az éjszaka nyelt el valamikor, egyszer, görcsök csavarásában megül az idő, azt hiszed vége?

Zenélnek a fekete, kövér kövek; talán sírnak, amikor a víz végigsimítja testüket, talán dalt énekelnek, szirénhangon szólítja mind a partot, amely a másodperc töredékére kitárja

Zápor vette kezdetét, kívül száraz ruhák lengtek kiakasztó nyugalommal – most mégis vizesen lógtak, nehéz cseppekben mért idő ketyegett, kicsit ázottan kérték a szabad helyet