Kategória: Lövei Sándor

Amikor a tenger is elhallgat, már rég kifosztotta a vihar az eget se sirályok se fellegek, a fent és lent néma árja bele csendesedik a

A letűnt vidéken én állok szegényen, kifakult erdő a panoráma ágait madár ritkán járja. A szürke táj esőre vár, de a záporból is sár lesz

Az aszály felszakadó földje elnyel, porba hullik a fejem s testem pora lesz a szél fekete légvonata. Valahol az eső lecsendesíti a kavargó örvényt, sár

A Duna megmarad hosszan mossa a partokat, vizét issza a vidék s aki elmegy azt magával viszi mint az ég. Utazom rajta én is ha

Nélküled én zárvány vagyok kőben kidobva a múló időben parton mosott kőben kővé vált csiga lett elhagyott testem otthona. Arra visz a szél amerre sodornak

Télen megfagy a szád, ajkad mint egy varrott seb forradó vörös hege parázs-szomorú melege az estének. Hallgatásodnál csak a szálanként a völgybe fagyott fenyves némasága