Kategória: Lackfi János

Szanaszét járva mennyi hőt vesztek el. Tőlem langyos a szék deszkája, vécé-ülőke, szerszám nyele, autó kormánya. Az étel-italmaradék, amit ürítek, párolog, langyos ruháim, cipőm rosszul

Az ittből szólok át az ottba neked ki hallgatsz zsugorodva s miután annyi dombra tetted Bretagne-ban lábadat az egyik ráunt fogta magát és téged eltakart

Valamit mindenki csinál hord magánál papírzsepit előreengedi a hölgyet mindig átadja a helyét szája elé teszi kezét azt mondja hogy nem történt semmi pulton hagyja

Míg ülök a parton, és utasra várok, Nincs bennem semmi különleges, Megvan a lábam, kezem. Kicsit jobb kötésű Vagyok az átlagosnál, ennyi az egész. Csak

Kiskorától fogva szerette az épp csak fellobbant gyufák szagát, mohón szívta be, tágult orrlikakkal, s el is fújta rögtön, a lángolás következő, szokvány pillanatára nem

Filmekből lestük el, hogy kell meghalni, géppisztolysorozat drótján rángatva, hánykódó mellkassal, megrogyó lábakkal dőlni a porba, s még ott is fetrengeni tovább, öklendve végül, ilyenkor

Csontomból szívd ki a velőt feszítsd ki ereim kötélnek tépd le körmeim, hajamat szálanként mind kihúzkodd erőmet vedd el, nyáladzó kisdedként henteregjek lapos erszényként lötyögő

Öt nő az öltözőben, egy kupacban a csillogó-villogó fürdőruhák, bikinik, monokinik, így, beeső nappali fénynél minden szembeszökőbb. A tükörben, mint télen, kályha tetején, egy sor

Reggel a piacon csirke-szárnyak könyöklő mozdulata a bádogon most a presszóban cinkpultra támaszkodó rövid ingujjas férfikar látványa ahogy a tükör lemetszi A sárgás szőrtelen petyhüdt

A föld izom-hepehupás hátára dőlve fekszem lovára hajló katona valami zizeg a sátorvászon alatt szűk járatban préselődik előre akár a barlangászok próbálom vállammal összenyomni találgatva