Vörös-lilában derengő fények, szelíd, lüktető zene születik, visszhangot hordoznak fehér szirtek, kéklő mélység tárja fel kincseit. Gyere, öleljen a kék végtelen, benne lázas örvénylés mi
„Ami bennem lélek, veletek megy” emlékek, remények mesévé válnak, írások között gyöngypára remeg, lehulló aranya szívem szavának. És „ott fog köztetek lenni mindig”, kétszáz év
Színeztem hófehér vásznat, bíborban lángoltak partok, reményzöldet a tar fákra, apró mosoly-pillanatot. Csend voltam tó hullámain, néma, opálos látomás, ezüst árny hegyek vállain, tengerszem mélyén
Szelíd homály borul a szobára, fényszóró vetül néma csodára, hófehér márvány a női alak, szépségét őrzik hideg kőfalak. Törékeny lelke hiába sikolt, a férfialak lebegő
Ezüst derengésben reszkető árnyék, csendje bennem, mint zenélő végtelen, benne keringve szálló emlék-lepkék ébresztenének vacogó, éjeken. A múlt hulló szirmaival elmúlnék, de még a percekre
Lassan megtelnek életem lapjai, ölelő emlékek múltam rabjai, szúrágta percek a tűnő időben, vállukon csak hitehagyott remények szállnak fakó-kék égre, és zenélnek valami édes-bús, fájó
Petőfi Sándor: Szülőföldemen „Hol vagytok, ti régi játszótársak?” „Hol vagytok, ti régi játszótársak?” kósza emlék villan fel a múltból, és nesztelenül, mezítláb járva körbe ölel
Sziporkázó napsugárban, nyári varázs mámorában, pajkos szellő tavat borzol, hullámokra fodrot horgol. Azúrkék ég, pipacsmezők, hegyek hátán mamutfenyők, rajtuk kendő tündérporból, mesét szőnek szép álmokból.
A születésétől kezdve nevelted reszketve, esdve kérve a sorsot, ne legyenek foltok, ártatlan, tiszta lelkén, tanítva őt a szeretet nyelvén. Az első lépések, öröme ölelésének,
Mikor a hajnal tárja szárnyait, kis tündérléptű álmok vágyával ébreszt, ám hullámzó kék vásznain jövőm perel csapodár múltjával. A forrás mely a mélyből felbuzog, csábos
