Kategória: Kristófné Vidók Margit

Zúgó, búgó kacagó hangok távolból suhannak felém. Egy régi nyár, kedves dallamok, szívünkben mámor, szenvedély. Érezni akarlak, hallani hangod, és a szívdobbanást. Újra karjaidba omlani,

A szél ma sírva hordja szét a fényt, fák hullajtják gyászos koronájuk, a csend ölében táruló ösvényt jóbarátként újra végigjárjuk, hűségünket ölelésbe zárjuk. A sors

‘adjon úgy is, ha nem kérem” Nagy László: Adjon az Isten Adjon az Isten hitet, legyen ez a te kincsed, adjon friss vizű forrást mely

„Élhettem volna gyönyörűen, de most a házak énbennem épülnek és dübörögve énbennem dőlnek össze.” (Ladányi Mihály) Bennem a város nem térképen él, hanem repedésként a

Szelíd csend van, körülölel, fényt szitál a várakozás, percei mind drágakövek, lobban az első gyertyaláng. Adventi csendben megérint belül, a szív boldogsága, ébredő hit még

Hunyt szemmel lépünk a hegyre, szívünkben újra ég a láz, vágy simul régi emlékre, s nem hisszük el, hogy megtépáz. Ha meguntad a földi zajt,

Fásultan lassan belenyugszol, ha vége, akkor legyen vége, és míg a füledbe duruzsol kedves hangjának szelídsége, ajkad néma, fáj az emléke. Nehéz elengedni mi szép

Szeretem nézni a hócsipkés tájat, ilyenkor körbeleng a régi varázs, ámulva nézem a felhődunnákat, mint sző rá aranyat a csillagparázs, míg felszikráznak fénylőn a zúzmarák.

Besurrantak hozzám régi éjszakák, leplükkel takarva tiszta szenvedélyt, szürke, néma sóhajtásnyi csöndek reszkettek vágytól éhes percekért. Függönyrojtok bársonyába szökve titkok ültek hold-sütötte rögre, körbefont az

Koszorút font hajadba a hold, emlékeink fénye csordult rám, sajgó sebem már csak rozsdafolt, a „régvolt” maradt az én csodám. Távolodsz, sóhaj selymeken jársz, sűrű