Kategória: Kristófné Vidók Margit

Fázósan kuporog az emlék bennem, szunnyadó érzések kelnek életre, míg a düledező díszlet reccsenve ringat dermedt csöndet opálos fényben. Lassan a semmibe simul az árnyék,

Akkortájt éppen vad viharok dúltak, Ágakat téptek, hullottak levelek, Bosszúszomjas felhők baljósan zúgtak, Cudar időt hoztak északi szelek. Csendesen álldogált a vén almafa, Dacosan nézte

Csend ölel vándorfelleget szélén millió fényvirág, beborít tűnő éjszakát pihen már a tündérvilág. Titkokról susog a hajnal cseresznyefák illata száll, álom szendereg pillákon, az idő

Láttam csillagok tündöklő fényét, Éreztem a mindenség lüktetését, Lelkem szabadon szárnyalva ragyogott, Ez az éjszaka mindent megadott. Kék selyem, bársonyos végtelenség, Remény éledt, vele égi

Én láttam, mit élő soha nem láthatott, a jéggé dermedt kék, csillogó világot, borzongató ólomszínű köd gomolygott a parton elterülő gonosz alakon. Kitaszítottak, bolyongó lelkek

Álmainkat a végzet szétzúzta, nyíló szerelmünk ékes szirmait üvöltő szél tépi, végig dúlja, kilesve a szív rejtett titkait. Eltűnt a mosoly, a szem fátyolos, az

„Szabadon bűn és erény közt” Madách Imre: Az ember tragédiája tizenötödik szín „Szabadon bűn és erény közt” mikor még minden rendezetlen, harcolni ellenük meddő, mert

Apró magot sodor a szél, lágyan emelve a föld felett, s míg a csendes eső zenél, tört fényén a világ elmereng, ez a perc vég,

„Mögöttem a múlt szép kék erdősége,” Petőfi Sándor: Mögöttem a múlt „Mögöttem a múlt szép kék erdősége,” zöld-selyem lombok közt derengő holnap, a volt és

Sárga levelek fekete zongorán, szitáló esőcsepp zenét komponál. Eljátssza az élet utolsó dalát, érzem a haló virágok illatát. Múltat temet a csendes emlékező, avar alatt