Kategória: Kristófné Vidók Margit

Jéghideg világban izzó gyűlölet, vérgőzös párában fuldokló közöny követ naponta, viszályt szít, nincs szünet, mindenségre sző fátylat a füstözön. Bolondság hinni, hogy egyszer vége lesz,

Árnyék és fény játszott velem, nem harcoltam, már belém égtél, sebektől sajgott a lelkem, most „mázlim volt, ennyi az egész”. Ott jártam újra álmomban, ezer

Sietve érkezel hozzám, hosszú az út, mit megteszel, hajnali pír már csak foszlány, bolyongsz, emlékeiden gyászlepel. Nem akarod, de könyörögsz értem, érted, belül kín rág,

Soha! – hallottam a választ, hiába könyörögtem, eltapostad röpke örömömet, zokogástól reszketett vállam, de csak néztél megvetően. Öngyilkos álmok lelkembe vájtak, éreztem, csontkezek húznak, gyere!

Fényfehér csend hull emlékeikre, Elillant életük egy perc alatt, Lángoló tornyok üvöltő miértje, Hamueső félelmet takargat. Őrjöngő elme áldozata lett, Kihunyó életek szelleme kísért, Ablakszilánkon

Milyen volt nevetése, nem tudom már, messzire vitték az őszi szelek, de alkonytájt, ha lobban a bíborláng, vágyakról susognak a tölgyesek. Milyen volt szelíd szeme,

(Pirkadat) Libben a szellő, lüktet az erdő, léleküdítő vágyakozás. Izzik a félhold, messze a fényfolt, várja a hajnalt álmodozón. Csipkekötényén csillan a mélyén hallgatag ágon

Futva menekültem, csak el innen, egyre követtek felhő-tépte álmok, zaklatott lelkem vakon még hitte, hogy szerelmünkön nem foghat az átok. Könyörtelen sors – mindig csak

Ott álltak némán, vádlón a romok, falain megtört a halk imádság, süvítő szélben egyre zokogott, vergődő múltját kitaszították. Aranyat szőtt köré az alkonyat, pókhálóselymű finom

Különös világa fénnyel teli, beszédes némasága átölel, üzennek sejtelmes mélységei, rá a mindenség csókjával felel. Áll az idő, én vele álmodok, milyen különös a fény