Kategória: Kristófné Vidók Margit

Kristófné Vidók Margit: Kereslek

Nem várlak többé, talán még fájni fog, ahogy szembejössz, gondolatom csak vánszorog. Holnap már a csendet érintem, álom lesz a tegnap, szenvedélyünkből szelíden izzó parázs

Kristófné Vidók Margit: Érezted már…

Érezted már sokszor, hogy magadra maradsz? Nem nyújt feléd senki segítő kezet, érezted már a magány hűvös érintését? midőn letöri a szív büszkeségét, és alázat

Kristófné Vidók Margit: Betakar a csend

Szemeidben látom az ég kékjét, és benne a tengerek mélységét. Ezüst pillákon könnyek remegnek, igaz gyöngyei fájó sebeknek. Zokogva csendülnek a harangok, hűvös fuvallat viszi

Kristófné Vidók Margit: Vágyom rád

“Mint gyermek, aki már pihenni vágyik”, ki álmok szárnyán repülne veled, s mert gondolatban megtehetek bármit, apró csókokkal becézem szemed. Édes együttlét nincs más, csak

Kristófné Vidók Margit: Betakar a csend

Szemeidben látom az ég kékjét, és benne a tengerek mélységét. Ezüst pillákon könnyek remegnek, igaz gyöngyei fájó sebeknek. Zokogva csendülnek a harangok, hűvös fuvallat viszi

Kristófné Vidók Margit: Elrejtettelek

Emlékdobozokba rejtettelek, hogy soha ne találhassanak rád, ködfátyolos múltba mentettelek. Most rezdülésnyi sóhaj vagy a mában, és fénylő titkok tudója lettél, szelíd borongás a fakókék

Kristófné Vidók Margit: Eggyé válva

Hozzám hajoltál éreztem illatod, hallgattuk a tűnő éj-melódiát, hullámzó habok ringattak csillagot, a mindenség ölén örökös izzás. Elhervadt szirmok váltak időtlenné, míg halk szívverésed magamba

Kristófné Vidók Margit: Henyélő világegyetem

Lustán hömpölygő kis patak, hullámain csorgó fényfalak, bíbor alkonyba hullanak. Tétován zúgó fenyvesek, alszik a vadon, a rengeteg, méláz az idő; szendereg. Lomhán ásító csillagok,

Kristófné Vidók Margit: Újra élek

Hajnali fénycseppekkel érkezett, szellő karján a szobámba osont, éreztem meleg-bársony ujjait, ahogy végigsimít az arcomon. Valami fenséges, boldog érzés, mi elöntötte árva szívemet, miközben dalt

Kristófné Vidók Margit: Vég és kezdet

Vak üresség amerre csak nézek, ködben lebegő misztikus alak mögött szikráznak a fagypikkelyek, jajdul a szél, szirtek sikoltanak. A jég acélkék fátyolként ölel, nem enged