Kategória: Kozma Sándor

Pirosan alszik a félhold. Telik. Lelkem riasztó árnyai vetülnek a falra, miközben beesteledik. A percmutató kéjesen vigyorogva meséli: még soha nem kegyelmezett senkinek. Mindenki leéli.

Az éjszaka koromszínűre színezte lelkét, aztán egy szó nélkül itt hagyott. Dulakodva, tülekedve várják, hogy megfújják a harsonát pufókképű, édes angyalok. Szelíd, csókízű szavak hagyják

Ezt nem az ősz hozta. Belülről sárgulok. S mint néma erezet csüggenek aszott csontjaim a szöveten, mialatt újra elárvulok. A langyos szellő néha még megérint,