Kategória: Kovács Péter

néha féltékeny vagyok az árnyékomra – előbb ér hozzád, én még úton, ő már a bőrödön. amikor eltűnök, ő ott marad, taposod.

egy négyzetméterben állok – csontbábuként, körülöttem tükör, nincs kérdés – csak a tekintetem tompa zaja. falat húzok – üveg mint a válasz, amit nem tudok

tudod, mi maradtál nekem – felnyitott rés a mellkasomban nem mozdulok, amíg kutatsz benne. várj, segítek – felkapcsolom a villanyt. vége a filmnek. a távirányítóért

nem érhetlek el, savmart – üveg mögül feléd nyújtom faszénné égett bordáimat. fekete korom márnája rúzsodba mar.

hiányod vasmacskáit vetkőztettelek le magamról de horog maradtál valahol a negyedik és ötödik bordám között

Csonttapéta, gyertyaláng, fekete üvegasztalon kristálypohár. Méregzöld cseppje torkomban süllyed, mint kanálon izzó barna cukor – sercegve olvadok el benned.

Az emberi test, maga egy élő univerzum – tükör. A szív pulzál, mint egy csillag, energia ragyogás a fekete térképen. Az erek folyórendszerek, mint galaxisok

rezgések vagyok csak a kontúr állandó mint penge a bőr alatt minden mozdulat átmetszi a csendet és én vagyok aki vérzik belőle.