Kategória: Kovács P. Zoltán

Gyurika a játszóterek réme volt. Napjában többször is berobogott a parkba, mindig futva közlekedett és nyálát fröcsögtetve berregett a szájával. Autónak képzelte magát. Cikázott a

Sanyika a régi, NDK gyártmányú konyhakredenc legalsó polcán lakott, egy kiszuperált Kotyogó kávéfőző, egy mutatóit vesztett vekkeróra és néhány egyéb haszontalan háztartási kellék társaságában. A

A kisváros vasútállomásán indulásra vár az országhatárig közlekedő öt óra harmincas személy. Javarészt munkából hazatérő, fáradt ingázók töltik meg az ütött-kopott vagonokat. Az isten háta

Kelekótya, felelőtlen alak vagyok és semmit sem lehet rám bízni. Ez a tömör jellemrajz minden bizonnyal helytálló, mert a feleségem nagyon határozottan állítja. Pedig becsületemre

     A csupasz bőrűek társadalma meglehetősen színes összetételű népség volt. Színes, a szó legszorosabb értelmében, mert voltak közöttük kékek, zöldek, lilák, de előfordultak kockafejűek,

– Hé, papa! A kiáltás bántóan hasított bele a kánikulába fulladt belvárosi társasház álmos csendjébe. Az udvaron álló magányos fügefa körül szorgoskodó Somogyi úgy vélte,

     – Magyarázatot követelek!      A vörös nő feldühödött fúriaként rontott rá a futballedzőre. Vaskos teste remegett az indulattól, még magasra feltornyozott hajkoronája

A lomha mozgású, hajlott hátú férfi többször is elsétált az ódon belvárosi épület előtt, majd végül megállapodott a bejáratnál. Sokáig toporgott, téblábolt a kapu előtt,

     Az úgy volt, hogy már megint rossz voltam az óvodában. Mert amikor a Joli néni a Piroska és a farkast mesélte, én nem

Kisgirhes örökölt. Jobb létre szenderült nagynénikéje ráhagyta nehezen kiharcolt helyét az aluljáró legforgalmasabb fertályán, közvetlenül a metróbejárat mellett. A tanti szegényes hagyatékai között egy viharvert