Nem láttam jönni az elkerülhetetlent, bár lelkem mélyén ott remegett. Agyam pókhálós zugában figyelt, hallgatott. Szemem sarkában könnyként lerakódott. Mégis igaz – mégsem az, hogy
Úgy mentem el, ahogy jöttem Tépett szárnyakkal és egy zsák kacattal Törött szárnyú madár lelkem, nem fog dalolni többé.
Nem akarom, hogy munkává váljon, hogy kényszerré – ez gyógyír lelkemre. Önálló privilégiumom, a múlt ellenszere. A múlt, szétfoszló kísértet egy olcsó lidércfojtás, már nem
Vidámság a szemem – tekintetem föl nem emelem, mégis hull-hull-hull az értelmetlen könnyem.
Gyöngykoszorút vont fejükre az ismeretlen éjszaka. Beltane ünnepén, a tisztáson mezítláb-merengve megrakták az égi koronát, csilingelve nevető lányok. Virágkoszorú omlott rájuk, szelíd csillagok ékköve a
Kisírt szemeivel ült mellettem a bánat. Hóból gyúrt nagykabátban, a lábát lógázta a téren. Nem maradt bent. Kint maradt. Bennem minden perc jéggé fagyott.
Lányok egy csengő hajnalon – beléjük kapaszkodom. Holdsugár bőrük képe, napfény nevetésük mértéke. Csilingelő járásuk nyomán források nyílnak s fakadnak. Gyönyörű a holnap. De jaj,
Örömből és bánatból, pompázatos virágok nyílnak majd, sírom felett.
Meglepő, mikor félrecsúszik a maszk, lehull az álca. Kilátszik a foga fehérje. Vajon mit lát? Látja? Hogy pőrén áll, s a hazugság lehull róla, az
