Kategória: Kolumbán Jenő

Kötetnyi vers, vajon mi végett? Csak megszállottan írok, írok. Sorok között kis menedékek. Piszkolódnak fehér papírok. Összefűzve alszanak mélyen. Bennük én vagyok, darabolva. Megkaphattok engem

A hazám itt van körülöttem bennem sziklákban fákban emberekben a koldus kinyújtott tenyerében a citerás hangos hamis énekében itt van a romos házfalak tövében bűzlő

Ha vágyódva elindulok, avar szőnyegű ösvényeden, a szorongás görcsét lenyelem, kiszáradt kút lesz a szemem…, …és nincs közöm hozzád világ! Bezárok előtted minden kaput, ha

elfogyott észrevétlen megölték néztem tétlen nincs hangom hallhatatlan világgal állok hadban szavam sincs mint a csendnek az értők kinevetnek elkopott ceruza hegy valaki pokolba megy

Folytatásért üvöltő sebzett sorok, a teljesség igénye nélkül vagyok. Meg kell némulni, legyen puha a csend… Jó lenne, ha semmi nem fájna itt bent. Én

Vajon mi van a falon túl? Akarom-e én azt tudni? Rém lapul láthatatlanul? Talán ott tanyáz a semmi. Élhetünk vajon vágy nélkül? Csak azt látva,

ingatag szikla pad becéző mélységek bizonytalan jelen kanyargó ösvények vízesés moraja idegen csillagok ijesztő hideg űr végtelen holnapok kóbor tekintetek félénk simogatás összeérő kezek és

Légy boldog amíg lehet, míg melegít lelkedben a tűz, míg örülsz a nyári napnak. Légy boldog, amíg lehet! Keresd meg mind a szépet, vedd tenyeredbe,

Valahol valaki hangja. Te állj szóba magaddal. Összekoccant üvegpohár, egy célt tévesztett angyal. Lelket sebző szó nyilak, barlang tátott szája. Tapogató hideg kezek, fagyott madár

széppé tördelem az időt a darabok szebbek talán mint az egész kirakosgatom színes kő percekből egy mosolygó arccal ébredőt elsimítom a keserű ráncot kidobok magamból