Kategória: Kiss Panna

a nyelveddel égeted bele az órába azt, hogy megáll az idő, valójában csak ezt képzeled, miközben a sebeidet nyalogatod. az idő nem áll, nem. csak

az emlékek belenyomják a fegyvert a csontodba és követelik, hogy hozd vissza a múltat, de te nem tudod, mert éppen a csillagok meglazult csavarjait javítod

– ilyen furcsán magányos pillanat jut eszembe a görög saláta illatáról, amikor egyedül ülök a házban és boldog vagyok, de nem jutok senkinek eszébe egész

gyere közelebb vagy lépj hátrébb kettőt, húzz magadhoz vagy lökj messzebb: mert most a velem és a nélkülem szó között állsz és kezd túl fárasztó

a nap nyalja fel az utánad hagyott mocskot az asztalon. minden fáj, mert azt akarod, hogy minden fájjon. magadnak mondogatod, hogy utálnak, addig míg el

ráestünk egymásra, mint a kis kockák, én piros, te kék – egy világ választott minket szét. de tökéletesen összepasszoltunk valamiért. összemostuk egymást, és így születtünk

eljön az a pillanat, mikor már nem tudod hova pakolni a csomagokat, amiket mások hoznak magukkal és neked adják, a dobozra nagybetűkkel rá van írva:

a laptopomon szelektáltam és akkor megtaláltalak: neveddel ellátott dokumentum, amit a kukába húztam. milyen egyszerű eltávolítani az embereket az életedből (biztos, én nem tudom, mert

majd egyszer, mondtad mindig, de én tudtam, hogy sosem fog eljönni a majd, meg az egyszer, mert az idő nyom minket össze és tart meg

kicsit olyanná válok, mint te, mert egybesimulunk, mint a frissen mosott ruhák a ruhaszárítón. először csak egymáshoz érünk, majd már-már eggyé válunk. hát ilyenek vagyunk.