Kategória: Ketykó István

Arcomra hajolj, ha szomorúfűz szememből elröpül a szerelem és kiülnek homlokom padjaira pletykálkodni a ráncok. Arcomra hajolj, ha göndör hajamból elköltöznek a madarak és üresen

az idő heroldjait várom hátha üzennek értem hazulról a galambok melyek begyén jóllakottan nyújtózik a nap és ásít egyet ebéd után a toronyban a nagyharang

jöjj el értem s vigyél el e szigetről mert félek egyedül vagyok az éj pávián szeme villog rám bennem rikoltoznak a hajnali kakashangok magányom óljaiban

A tengert, azt hozd haza ajándékként finn rokonainktól; ne az ezer tó lapuljon szemed táskái mélyén, hanem a tenger – hozd a szaunák forró gőzét

Egy cipőben járunk – nem rág még húsunkban a rák kötél sem feszül még nyakunkra – miért pányvázza a félelem testünket mégis az éj oszlopaihoz?

Szülőfalumhoz Néktek köszönhetem kavics-ütötte ablakok , feltúrt szénaboglyák , hogy létezem – – – csúzlikő-verte madárfejek bocsássatok meg nekem! síró gerlék kikötve az öreg akácon

Indulnék már hernyórágta leveleken át kiáltozhatna utánam fekete seregély-raj kötözném sárgarigó-füttyel a hajnalt cinege-dallal jelzők vörös szemeit, de vállamra teszi kezét a labdarózsa-csokor és visszanyom

A sebek gyógyíthatatlan fájdalmát már mind átéltem – térdet s fejet nem hajtok könnyű kalandok előtt – jólesne megpihenni már egy útszéli kövön s hallgatni

Ágnes lányának a ködös Albionba mostanában fekete lovakkal álmodom nem tudom miért suhognak rendületlen szájukban aranyzablákkal de mégis érzem átvágtatnak létemen hiányzol ne hidd hogy

én balga költő tudom lehet már hiányod verssel kikövezve roboghat rajta a szegedi gyors mint a „százhúszat verő szív” akkor is hazajössz majd fáradt-boldogan akár