Kategória: Kelemen Zoltán – Aarnyek

Kiégve torkon ragadott pillanatokba égett vágyak hamvai keserű emlékekként hullnak lábaink elé Csapdában két harapás közt átvillanó gondolat megfejthetetlen képletekbe rejti el megoldások tengerét Kiszolgáltatottan

Ősz utak mentén haldokló emlékeknek könnyezik az ég avar válik enyészetté álmok lesznek védtelen Szomorgó nádszál hajol meg lágy szellő súlya alatt törékeny magány épít

Börtönödben rozsdás láncok súlya húz. Magad alkotta béklyók kötnek földhöz. Csended ordít, hol magányod lelket nyúz, s érzed, hogy feletted keselyű köröz. Rácsok mögött álmaidat

színtelen aszott kezével fest szürkét és fehéret képmutató múlt határoz meg bús jelent s ringat mélykék álomba eltékozolt perceket özönvíz gyászos fátyolként takarja világ szennyét

kakofónia öreg háztetőn kapirgáló szélkakas patinát érlel én királyságot adnék néhány cseppnyi olajért hét perc mint ezüst-homok folyik tenyeremből el menthetetlenül s hiába keresem már

A csendet most is én kerestem társnak, mint tettem azt megannyiszor idáig. Idebenn kiégett szellemek járnak, s a szív és lélek is csak bújócskázik. Ne

Felelőtlenül megtett ígéreteket égetni el elkárhozott lelkek tüzén, megtalálni a rég elfelejtett csendet, megfürödni a napban, s ébredni üdén, rablánc vájta erekből patakzó jajszót változtatni

Pillangó voltam egy gyönyörű réten, s mint szellő, játszottam zsenge fűszállal. Majd kicsiny felhő lettem fenn az égen, álmokat kergettem dús napsugárral. Arcomra hold festett

vissza kellene menni megkeresni azt a helyet ahol a lantot letettem egyszer találni ott néhány elfelejtett szót s összefonni őket mezőn szétszórt hangok tincseivel dalba