Kategória: Kelemen Zoltán – Aarnyek

színtelen aszott kezével fest szürkét és fehéret képmutató múlt határoz meg bús jelent s ringat mélykék álomba eltékozolt perceket özönvíz gyászos fátyolként takarja világ szennyét

kakofónia öreg háztetőn kapirgáló szélkakas patinát érlel én királyságot adnék néhány cseppnyi olajért hét perc mint ezüst-homok folyik tenyeremből el menthetetlenül s hiába keresem már

A csendet most is én kerestem társnak, mint tettem azt megannyiszor idáig. Idebenn kiégett szellemek járnak, s a szív és lélek is csak bújócskázik. Ne

Felelőtlenül megtett ígéreteket égetni el elkárhozott lelkek tüzén, megtalálni a rég elfelejtett csendet, megfürödni a napban, s ébredni üdén, rablánc vájta erekből patakzó jajszót változtatni

Pillangó voltam egy gyönyörű réten, s mint szellő, játszottam zsenge fűszállal. Majd kicsiny felhő lettem fenn az égen, álmokat kergettem dús napsugárral. Arcomra hold festett

vissza kellene menni megkeresni azt a helyet ahol a lantot letettem egyszer találni ott néhány elfelejtett szót s összefonni őket mezőn szétszórt hangok tincseivel dalba

Csak tolongtok vakon, mint kerge birkák, ki az egyik, ki a másik sorba, bégettek bőszen, ha bundátok nyírják, bár ez lesz mindegyikőtök sorsa. Menthetetlenül megkopaszítanak.

„Uram, a késemért jöttem.” Nem, nem azért a keskeny, enyhén hajlott acél pengéért, hanem amit nap mint nap a hátadba döfök. Ezernyi vétkem húz a

Besározott idő bélyegezi meg e koszos világot. Letört ágak élettelen valósága öltözteti gyászba a napot. Igazságtalan nyom el igazságot, szegénységet vált fel újabb rabszolgasors. Félelem