Születtem a Szent Margitban Buda szélén kórházi türelmetlenségben vidékre lázasan vonattal vittek hajdúsági ház végében krumplibogarat öltem. Nyári táborban magamban beszéltem ujjamat küllők közé tettem
Állunk a sorompónál a kocsiban várjuk a vonatot jobbra balra murva gyom bokor. Ülünk hallgatunk. Tudom a jövőt: a sorompón túl az út mellett a
Nézi az esőt, érzi a huzatot, szereti az eső utáni illatot. A tetőn fáznak a galambok, – milyen szép a csend, az óra
Házakról, utcákról, kerítésekről. A boltról, a zöldségesről, a trafikról. Az iskoláról, az öregemberről, az üres játszótérről. A hullaházról, a gyászjelentésről, az üveges tekintetről. Az elveszettekről.
a költészetben versben hiszek, a pénzben már nem, a szerelemben, a szépségben mindig, hiszek a halottjaimban, a határokban, a tudományban, a szépségben, fájdalomban, vigaszt és
Mert január végén az égből egy hókristály szemembe zuhan februárban üt fejbe a fagy és márciusban lesz zászlóbottal sántikálás majd áprilisban két szék közé ülök
Gyűri lelkét a kabátba ne szivárogjon kilép a mellék állásból a hátsó udvari sötétbe indul a hidegbe szélben megy a hídon a folyó felől varjak
Először a sírás… ezzel fejezzük ki az elégedetlenséget aztán mosollyal az elégedettséget reagálunk sötétre fűtött helyiségre anyánk hangjára aztán bababa dada mama bubu utána a
Köszönöm a madarakat, a kutyákat, a szőlőt és a süteményt. Mozartot, Brahmsot, a keresztet és a mécsest. Köszönöm a kört, a négyzetet, a téglafalat. A
Este nem akarok tükör előtt állni, öregen, kövéren, arcul csapva önmagamtól. Fáj az, amit ott látok. De éjjel a sötét lakásban, a falak mentén jönnek
