Kategória: Kaiser László

Lebegve föld és ég között, belénk az ördög költözött: talált magának lakhelyet, otthonunk végleg elveszett. Asztalunk, ágyunk odalett, sarokban hagyott szemetek, kiürült szoba, elhagyott, vagyunk

Semmi sincs itt, semmi hősi, szánalmasságok hosszú sora, de van a kérések törzsi akarása, varázsló soha nincs, pap sem, a kufár-igény stílustalanul lármás, hangos, zsákmánynak

Embernek fia vagyok én, arcomon annyi minden látszik, eljutottam csapásokon ama tölcséres hurrikánig. Visszautak poklaitól szájamat szigorúra zárom, birtokom immár önmagam, súgom ezt – és

Ködök gomolyogtak bennem és köröttem, ködök otthonában valahogy felnőttem. Mi végre volt minden, önmagamtól kérdem, s nem kapok rá választ, soha, semmiképpen. Hallgatag ködöknek lettem

H.-nak Örökre vágyom rád, hogy megtaláltalak, így szólok hozzád én, bár nincsenek szavak. Bár nincsenek szavak: némaságban mélység, s nincsen már sötétség, mindenütt csak kékség.

Szint a szinttel szokott tárgyalni, mondta kioktatva, fölényes mosollyal egy politikus, valószínűleg valami átkozott hierarchiára gondolhatott szintes agyával. Én meg arra gondolok a szintes agyammal:

Szeretni kéne, nem undorodni, szépen szólni kéne, nem káromkodni, hajolni kéne: mások fölé, mellé, de búcsú nélküli elválások nyírnak, osztanak ketté. És lám: nyomulnak mindenfelé!