Kategória: Juhász Gabriella – Óczy

a félelem ráfeszült és ott maradt az arcokon egész éjjel villámlott dörgött, zengett az ég az eső meg esett, esett jégzápor verte a tetőket, falakat

Gyűlölöm az álmatlan éjszakákat hosszú órák lassú vergődését mikor a perc tétován megáll és hiába könyörgöm csak jönne már a hajnal… annyira gyűlölöm. A pillanatot

maroknyi nép egyre kevesebb lassan elvész számban és lélekben mert hiányzik valami a génállományból ami összetart és jó irányba vinne. egy gondolat egy akarat ami

hideg szerelme csontig hatolt a nyirkos éjszakában harapdált ízekre tépett szép teste fény volt karcsú feszes de hideg hideg. madárhang fűrészelte a hajnalt derékba sikongott

gyógyíthatatlan idealista vagyok pedig küzdök ellene minden reggel bekapok egy józanész gondolatot aztán teszem a dolgom de újból és újból rámtör a kór: a lelkesedés

a folyosón álldogált nézte, ahogy a köd lomhán ereszkedik alá elhomályosulnak az ünnep fényei a szemközti, sokablakos ház sarkánál ott szokott felbukkanni a fia egész

csak az az az egy pillanat éget maradandó emléket a szívbe ami fáj és édes varázsa örök nem koptatja idő múlása más szerelmek részegsége s

több volt mint értelem holmi érzés halk szívdobbanás ember volt mint a többi mégis más festett zenélt és szeretett észre sem vette mikor történt hogy

a nappalok az éjszakák a teremtett lélek vértócsa ízű nyárban haldokol hőség perzsel pusztító tűz gyilkos ár sodor aztán ránk szakad az ősz hűvös esti