J. Simon Aranka: Mégiscsak van élet
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, villant Sára agyába, amikor a helyiségbe lépve az áporodott, porszagú levegő megcsapta az orrát. A középkorú nő kritikus
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, villant Sára agyába, amikor a helyiségbe lépve az áporodott, porszagú levegő megcsapta az orrát. A középkorú nő kritikus
A férfi arca keserű grimaszba rándult. Hát itt tartok. Fájdalmasan felszisszent, amint megremegő keze nyomán állát megvágta a borotva. Bosszúsan nyúlt a timsóért. Már csak
Neked élet, nekem álom, Te autón jársz, én meg lábon. Te eldobod, én fölveszem, Sokszor maradékot eszem. Te követelsz, én csak kérek, Te benne élsz,
Azt hittem, könnyebb lesz majd ahogy múlnak a hetek, a hónapok de a súlyok itt maradtak szívemen, s gyakran fulladok amikor eszembe jutsz – mindig
Gyermekkoromban a nyarakat általában nagyszüleimnél töltöttem, egy gyönyörű, zöldellő dombok közötti völgyben megbúvó kis faluban. Azok voltak számomra az igazi, csodaszép idők! Valódi paradicsomi boldogságban
Magányból menekülünk életünk romok megyünk vakon, elnyűtt kiégett vándorok a semmi közepén csak délibáb szomjazom rád… becéző szád megérint, lágyan rám nevet dideregve beléd takarózom,
Megyek a keskeny úton… Kövek csikorognak lábam alatt. Megbotlok, felállok, tovább, tovább! Fölöttem nyomasztó sziklafalak. Megyek a keskeny úton… Léptem alól most száraz föld pereg.
Nem megmondtam, hogy vigyázz a ruhádra? Hát a falnak beszélek én? Annyit dolgozom rád, mint az állat, de téged ez csöppet sem érdekel,
Hulló csillagot nézni mentem, téged próbára tenni, Uram. Kozmikus csodára szomjazó lelkem nem bírta cipelni önmagam. Feszült a sötétkék égbolt fölöttem, száz meg száz fénypont
Vánszorogva, fáradtan érkezik a külvárosi hajnal. Világos ujjaival átfonja, majd szelíden lenyomja az éjszaka széles, fekete vállát a horizont mögé. Május van, de a hőség
Hajnal hasad, vagy megtörik, borúlátásom küszködik, derűmmel. Hegyek ormát még láthatom, csupán álom e nyugalom, mezőkkel. Hol vagy vérem pezsdülése, akarnok újraalkotás erő? Patak frissítő
Évődő szemekkel rád tekint, tárt karjai el sem érnek, tovább néz, lángoló kezeit eléd tolja; nem érted üvöltő hangon leírt versemet.
Még egy utolsó dobás, biztatom magam, hallom, koppan a pohár, perdül a kocka. Szívem torkomban dobog, kezem ökölben; miközben fohászkodom, nézem bűvölten. Ereimben száguldó szenvedély
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.