Kategória: Iochom Zsolt

Ha újév van, fogadalom van, nemcsak a pezsgőspohár koccanásában, nemcsak a „na, majd most!” büszke kiáltásában, nemcsak a hajnali józanodásban, ahogy rájössz: a futópadot nem

Hogyan legyünk jók? – kérded, szemedben tombol a hév. Az élet magasába törve szárnyaink szilánkokra törnek, a föld porában álmodunk veszett időkről, szétszórt reményekről. Bennünk

Elhiszem, tényleg elhiszem, Lelkem lobban, a sorokat emésztem, Szavak illata lebeg a papíron, Álmokat őriznek, mit egykor szerettem. Elrebegtem száz verset… el én, Suttogó rímek

Még nem harsog az angyalének, csak a csönd lépked a szív felé. A világ siet… mi megállunk, hogy észrevegyük: közeledik a Fény. Első gyertya, hit:

Mi maradt utánad? A neved, mit magamban suttogok, egy fotón mosolygós tekinteted, félbehagyott könyv az asztalon, egy félszavas üzenet a telefonon és a sok emlék

Most minden olyan üres, oly rideg. Kórházi fény villan fejem fölött, álmokat marnak a fehér falak. És még mindig nem tudom elmondani, mit jelentettek nekem

A hold fénye úgy hull rád, mint egy régi dallam, halk és szívhez szóló, amit csak az érthet, aki megáll és figyel. Tedd a kezed

esőcseppek áztatják a rögös földet, s a pocsolyák tükrében a múlt villan, érzem, hogy a táj nem felejt. valami hív – gyökeret őrző, reményt sarjasztó,

Az állomáson zörög a vakolat, a hangosbemondó recsegve, ropogva bemondja: A vonat az egyes peronra érkezik. Az utasok megfáradt szobrok, kezükben repedt nejlonszatyor, jeggyel vagy

András Csaba festőművész emlékére Színekben éltél, fényekben álmodtál, a csendben festettél sorsot, arcokat. Ecseted nyoma most az időn átszáll, s vásznadra hullnak a hold-harmatok. Nem