Kategória: Iochom Zsolt

Nem igaz, hogy a csend csak nyugalom. A szavak eltűnnek, a zaj helyett üresség marad. A magány nem mindig fájdalom, a gondolat néha élesebb, az

Macskakövek csengenek léptem nyomán, ismerős házak, keskeny udvarterek, a Nemere lágy szellőt hoz a főtéren át. Gyerekkorom kacagása csendül, ezer emlék szívembe zendül. A főtéren

Helytálltam. Nevettek rajtam. Elbuktam. De újra meg újra felálltam. Hittem, amikor kinevettek, adtam, amikor elfordultak, mert nem az számít, mit mondanak, hanem hogy mit hagyok

nem tudom, ez a szoba az enyém-e vagy csak idehoztak, mint egy elhagyott kabátot a székre. valaki fogja a kezem. ismerős a mozdulat, de az

Ragyog, mint a nap, de nem perzsel, csak melegít. Szeme mélyén nyugalom, mintha a tenger tükrözné benne az eget. Hangja simít, szétfoszlik benne a zaj

Miért fekszel hóban, Don partján, katona? Visszahív szülőföld, otthonod. Zenghetnél, lelhetnél békét, reményt, Mégis itt küzdesz a zord tél közepén. Bús fagyos szél vajon jobb,

I. Csodállak homályos üvegen nézed a világot lüktet a lét fejedben szívdobbanásod messze hangzik jó volna ha itt volnál bár tudom nem tudhatod visszavárlak nem

jó így együtt csak te meg nem érted mit viszünk magunkkal ha hív az élet mi fér el a tenyeredbe kevesebb talánt és több igent

a bánat dala visszhangra lel bennem néma kiáltás a süket füleknek könnycseppek siratják mi volt egykoron feledjétek de fel ne adjátok a vég után is

lelkem szakadékai között bolyongok fonalam vonalát soraim adják hűvös csillagok alatt hasalok hontalan soraim magamban siratom ne-vetni könnyebb mint vetni egyszerre egyet szeretni mi ez