Kategória: Horváth Hajnalka

Láttalak ma, egy felhőn ültél. Olyan alakja volt, mint Jézus a kereszten. Lóbáltad a lábad, gondtalan, kezedben morzsolgatva a rojtos szélét, csak egy szellem tud

Lélekszakadva rohan, meg-megbotlik a nedves macskaköveken, mázsás zsákja hátát veri, veri az ütemet, tik-tak. Nem látja a célt, nem tudja, mit kell elérni, láthatatlan sínen

Neved már nem ejtik sem tapintatosan, sem szomorúan, gyengéden, nem fogják kezükbe, ahogy halott madárkát szokás. Eltűnt a beszédből, mint ómagyar siralom, mintha csak az

Olyan voltál, mint a karácsony. Gyermeki várakozás. Odaégett bejgli. Ajándék zokni. Döglött ponty a kádban. Elszabadult csillagszóró. Lakástűz. Csend és hamu. Mennyből az angyal.

Nézem őket, kedvem sincs már rájuk szólni, hiszen olyan szépen játszanak a szőnyegen, csendben, legnagyobb egyetértésben, a hiányod és a fájdalom, amit okoztál. Dobálnak egymásnak

Bokán harapott a kétség, lehettem vagy öt éves. Számat harapdálva álltam bizonytalan vézna gyereklábakon maszatos kézzel mókás kis vízfestményem előtt. Csálé, hegyes fogai mély sebet

Összefutottam vele a napokban. Nem számítottam rá a hétköznapok nyálkás folyásában. Apró, mazsolaszerű öregember, törékeny teste szinte átengedi a fényt. Emlékeimben nagy és erős volt,

Szakálladon tegnapi féligazságok morzsái. Nézem, ahogy a száddal együtt mozognak, darabjai egy koraszülött álomnak. Holnap belelépek mezítláb a szőnyegen, talpamba állnak az ígéretek mint rozsdás

Hegyes kis karmaim a páncélt kaparásszák. A lény, amit próbálok elérni, egyre beljebb húzódik a kemény, tükörsima vázban. Nem érti meg, hogy nem levadászni, felfalni

Ragad a kétely. Érzem a kilincsen, fakanálon és pengeélen. Elbújtak előlem a szavak, pedig én jó kislány voltam, elfordultam a világ elől és visszaszámoltam. Néhány