Kategória: Horváth Hajnalka

Elvitte a felhőket magával az erőszakos szél. Emléked erőtlen, vézna karja makacsul kapaszkodott az egyik rojtos szélébe. Valahol aztán fakó, hideg esőként földet érsz, fekete

Én vagyok a rák, akit a séf édes szavakkal szakított el testvéreitől, páncélját finoman cirógatva, féltő gonddal tett a fazékba. Szemében szeretettel figyelte a víz

Szúrós szénakazalban kitartóan kritikát kutatni. Földről felvenni más terhét és hátfájásra panaszkodni. Összeszorított szemmel pofont várni a simogató kéztől. Felölteni minden reggel a nemérdekel hazug-mázsás

Mindvégig a nyomomban. Hátra sem kell néznem, hiszen árnyékuk előttem pár lépéssel jár. Rá-rálépek, megbotlom, nagyot ránt. Hátam mögött kuncogást hallok, tudom, hogy ők azok.

Megunt játékbabák balra. Olvassa némán mozgó szájjal a feliratot. Ütött-kopott, rozoga asztal, megsárgult, fodros, papírlap, szebb napokat látott helyzet. Sehol egy lélek. Nem várja senki

Nézem a padlót. Már megint igent hánytam, mikor nemet kellett volna. Háborog a gyomrom, ez ma már a harmadik. Letörlöm a szám egy újabb kifogással,

Sötét. Mozdulatlanságom a villanyt is lekapcsolta. Megint kísértesz, szellemed jól ismert hűvöse kúszik be a fülke ajtaja alatt. Kirántom hiányod tüskéjét, lehúzom a múlttal együtt.

Egészen mélyre hajolok értük. Egyesével, gondosan szabadítom ki őket. Nem megy könnyen, némelyik pengeéles, míg mások nehezek, súlyuk ólom. Rút is akad köztük, bemocskol engem

Selymes szürke bundája megcsillan a gyertya gyér fényében, még a gazda felejtette ott, lassan csonkig ég magányában. Harminchét kis fáklyának képzeli az árva lángot a

El kell hát gyászolni a gyászt is, karcsú gyertyát gyújtani a múlt sírján, hiányod hiányával különbékét kötni. Égeti a semmi a kezem, ujjaim között szökik